Egy tanár naplójából

Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón.

- Igen! - szóltam ki.
-Jó napot, Tanár Úr!
- Szervusz Tomi, no mi van?

Tomi a 7/A-ból volt kedves tanítványom, háromból az egyik éltanuló. Nagyon kedveltem őt, de nem elsősorban azért, mert a legjobbak között volt. Tudtam, hogy eredményei mögött kőkemény munka állt, sokszor jött oda hozzám szünetekben egy-egy kérdésre, ami még nem volt számára világos. Fogadóórán anyukája már szinte könyörgött, hogy ne hajtsam ennyire a gyereket, mert éjjel is matekra tanul. Lényeg a lényeg, tehetséges, ámde még inkább szorgalmas gyerekről volt szó. Nem nagyon tudtam, mit akar.

- Tanár Úr... Hát csak a dolgozat miatt, ki tetszett már javítani?
- Hát még nem igazán... De épp a tiédet csinálom, gyere megnézzük.

Eléggé kellemetlen volt, mert már egy hete írattam velük, de eddig egyszerűen nem tudtam nekikezdeni. Három dolgozatot javítottam ki addig, és épp Tomiét nézegettem. Nála az első két példát néztem eddig át. Egész jó volt, az első hibátlan, a másodiknál viszont becsúszott egy csúnyább tévedés.

- A többiekéhez képest milyen eddig, Tanár Úr?

Többiekéhez képest, gondoltam magamban... Milyen hülye kérdés. Eleve kit érdekelnek a többiek egy éltanuló esetén. Persze nyilván voltam én is diák, mi is mindig egymáshoz méregettünk, de hát ilyen baromságot.

- Hát itt van ez az első példa. Ez eddig hibátlan is volt. A többiekhez képest. Nos még alig javítottam, de nem hiszem, hogy ezzel a többieknek gondja volna, szóval szerintem ez olyasmi, mint a többieké.

No persze már itt megbántam, hogy ezt kimondtam, mert ami néhány diákomnak magától értetődően ment, azért Tominak eléggé meg kellett küzdenie. S az egyetlen, amit cserébe várt, az hogy elismerjék a munkáját. Persze én a tanár fejemmel már rég nem fogtam fel, hogy hogy lehet nem megjegyezni, hogy két szám négyzetének a különbsége milyen nevezetes azonosság... És mivel ő is jól megcsinálta, nem értettem, hogy mért kell erre büszkének lennie. De aztán jött a második példa...

- Hát itt a másodiknál. Egész jól indultál el, még az ötlet is megvolt, hogy gyökteleníteni kell, de a végén... Hát ez itt elég borzalom, az előjel sem stimmel, meg nem is nagyon értem. Ha már a többiekről kérdeztél, én úgy érzem, ez azért általában menni szokott. No mindenesetre az az eleje nagyon ígéretes volt, szóval a fele pontot meg tudtam adni.

Szemében egy pillanatra gyűlölet csillant fel, amit hirtelen nem is értettem. Már menni is készült

- Köszönöm, Tanár Úr. Majd kíváncsi vagyok a végeredményre.
- Jól van Tomi, de mi a baj?
- Semmi, Tanár Úr, viszontlátásra!
- Szervusz Tomi.

Már az ajtónál volt, amikor egy másodpercre visszafordult:

- Azért az furcsa, Tanár Úr, hogy a kijavított dolgozatok alapján azt nem tudja megmondani, hogy az első példában jobb vagyok-e, mint mások, de a második példánál már tudja, hogy rosszabb leszek, mint a többiek.

És becsukódott az ajtó... Egy pillanatra döbbenten álltam és nem is értettem, mi a baja. Mindegy, hülye napja van... Nekiültem a maradéknak. Az eredmény olyasmi lett, mint amire számítottam, legalábbis az első példában. Elég könnyű volt, ám sokan mégis elbuktak rajta. Viszont a másodiknál bár sok tökéletes megoldás született, többen még a gyöktelenítés gondolatáig sem jutottak el. Úgyhogy végső soron Tomi benne volt az első harmadában az osztálynak, a teljes eredményt tekintve pedig harmadik legjobb, persze ötös.

Tanév vége. Az utolsó két órán Tomi még kevesebbet jelentkezett, mint amúgy szokott, inkább csak ült és nézte a táblát. Közeledett a nyári szünet és csak reméltem, hogy őszre visszatérve újra az a lelkes srác néz majd rám az élet katedra túloldaláról, mint akit azon a délután picit összetörtem. Verőfényes június délután volt, egy újabb fárasztó nap vége. Öt órám volt egyhuzamban, azt sem tudtam már, hogy élek-e, vagy halok. Tudtam, hogy a feleségem ma kicsit később ér haza, az üres lakásba nem volt kedvem visszamenni, úgyhogy bevettem magam a tanáriba, és nekiültem néhány dolgozatnak. A javítás mindig felüdített, no persze csak addig a percig, ameddig neki nem kezdtem, mert utána csak maradék hajamat tépkedtem mindig a bődületes ökörségek felett. Épp a harmadik témazárónál jártam, amikor kopogtak az ajtón...