Smoke song

A Duna mellett nyugalmat kerestem
Mert elszakadt egy régi szerelem
Füstöl a vége, égeti a lelkem.
Ó jól van minden.

Hamuval lepi el az arcom
Édes a dohány, vállalom
Egy angyal áll a lábamon
Ó fáj nagyon.

Hejjj, de

Valaki ott ül mellettem
Fejét lehajtva helyettem
Lógó kezében füstölög
Fáj, hogy szívja de nem hörög

Fáj az neki ami nekem fáj
A parázs a farmerjára száll
Mélyen belenéz a szemembe
A dobozt berakom a zsebembe.

Egyiptom hercege

ehet, hogy a fél előadást végigaludtam KELET-en, de amire figyeltem azt nagyon megjegyeztem.

Ott állt Mózes. Identitászavar. Ott dühöngött benne a kérdés: Ki vagyok én? Zsidó volt, és egyiptomi. A két nép utálta egymást, mert az egyik el rabszolgává tette a másikat. A zsidók lázadtak, az egyiptomiak pedig halállal büntették a lázadókat. És ott áll az ifgú a két tűz között: hova tartozom? A fáraó gyereke vagyok, vagy a leigázott nép egyszerű sarja?
Ott áll az égő csipkebokor előtt, és felteszi a kérdést: Ki vagy Te?
És a válasz: Vagyok, aki vagyok. Aki van.
Beleborzongok ezekbe a szavakba. Sem angolul, sem horvátul nem hangzik így.
Valaki néven szólítja őt, akinek neve sincs, mert egy kosárban találtak rá, és oda küldi ahonnan menekül. És ő lesz egy egész nép vezetője, egyszerűen hihetetlen.

Az öregség

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon az öregség a világunkban, vagy úgy amúgy nem felesleges dolog-e. Kinek van már szüksége az öregekre? Megszületik egy kis ember, nagy szemekkel sima arccal, gügyög és mindenki odáig van, de aranyoooos... Aztán növekszik, tele lesz pattanással, szőrrel, utána kopaszodik vagy őszül, aztán ráncos lesz, megereszkedik a bőre, hajlottan fog járni, és olyan jellegzetes öreg-illata lesz. Mint régi könyveknek. Már nem tud dolgozni, ilyen értelemben a társadalom élősködője. És folyton csak nyaggatja a gyerekeit meg az unokáit, hogy látogassák meg, azoknak pedig semmi kedvük, mert nekik a saját korosztályukra van szükségük, nem az öregeket pátyolítani.
Sokszor nem akarok a nagyszülőkhöz menni. Felesleges időtöltésnek érzem, amikor ezer+egy más dolgom lenne (<-ürügy), és szívesebben vagyok a barátaimmal. Sokszor hazamenni is terhes.
Aztán az is eszembe jut, hogy rám is hasonló sors vár? Felnevelek valakit, iszonyatos áldozatok árán, és egyszer csak lelép. Mint ahogy az én szüleim is felneveltek engem, és én is leléptem. Csak úgy. Akkor meg mi értelme van annak, hogy ennyi áldozatot hozzak. Valaki akihez ragaszkodom, mert én szültem, tehát az enyém. És végig kell néznem, ahogy szép lassan, de elmegy tőlem. Pedig lényegében én teremtettem meg. (Na jó félig.)Hogy tudnám elengedni a saját teremtményemet. Jó ez furán hangzik, hogy teremtmény, de az. Rengeteg szeretetet időt energiát neki adok, és ő mindezzel egyszer csak megszökik. Nem hálátlanság ez?
Egy okos ember csütörtökön azt mondta, hogy ha neki gyereke születik, akkor az az Isten ajándéka, ezért az Istennek fogja nevelni. Milyen igaz. Istennek nevelni? Szeretni, áldozni, szeretni a végtelenségig: megmosni a fenekét, kimosni a ruháját, felkelni mindennap egy órával korábban, hogy legyen neki reggelije, főzni, mosni, főzni, mosni, főzni, főzni és főzni milliószor, otthon lenni, beszélgetni vele, mikor már nagyobb lesz, megoldani a kis problémáit. Rááldozni, rátenni az egész életemet, de az életemnek a legszebb részét, az életem derekát arra, hogy semmit ne kapjak vissza. És mindezt odaadni az Istennek? És semmit nem fogok visszakapni, tudom, mert ez az élet rendje. Kikamaszodik, felnő, és a saját útjára lép. Már nem lesz rám szüksége. Sőt, hogy visszatérjünk az elejéhez ha öreg leszek, még feleslegessé is válok, valami ósdi bútordarab, akit minden héten egyszer meg kell látogatni. Megéri? Megéri nekem ez a sok áldozat?
Több dolog is eszembe jut.
IV. állomás Jézus anyjával találkozik: Mária, az anya. Az anya, aki elengedte a gyermekét. Szerette, de elengedte, és odaadta az Istennek egészen. Megszülte, bújtatta, hajadonfővel lett terhes, kigúnyolták, a férje meghalt, a gyereke otthagyta, és ezek után végignézi a saját gyermekének a halálát. Látja, ahogy szenved, ahogy cipeli a keresztjét, de nem segít, nem tud. Csak ott van. Odaadta őt. És csak annyit mondott: Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.
Piac: az emberek jönnek mennek. Öregek. Senki nem siet. Nézelődök. Itt mennyi a paradicsom, ott olcsóbb a krumpli. Jól érzem magam, boldog vagyok. Nem sietek, akármennyi dolgom is lenne. Egyszerűen csak jól érzem magam ott, az idősek között. Segítek egy néninek lejönni a lépcsőn. Virágot veszek.
Öregek! Ti, régi könyvek, megsárgult odalakkal, mi az amit ti tudtok, és én még nem?

Miért tört ki az I. világháború?

Hmm, jó itt kinn Bécsben, az ember minden nap tanul valamit. Még ha műszaki német órára megy is be, akkor is kap egy kis történelemoktatást. Persze a következőkből semmi újat nem tanultam, mégis, a régi tudás mellé új szemléletet adott. A kérdés, mely felmerült, nem volt már, mint hogy mi volt az oka az I. világháború kitörésének? Gondolom mindannyian rávágjátok: a szarajevói merénylet a királyi család ellen. Persze én is ezt mondtam volna, ám ekkor azt mondta a tanár, hogy ő az okra kíváncsi. Hisz a merénylet az csak ürügy volt, de mi az ok? No persze innen már én is egyből tudtam, hogy az, hogy újra akarták osztani a Földet a németek. Nem nehéz kérdés...
Mégis mi az érdekes benne? Az, hogy ezt a fajta személetet át kellene vennünk a mindennapokba is. Nem érzitek, hogy mennyiszer az ürügyet mondjuk az ok helyett? "Hívd már fel a nagyit!", kéri a szülő, mire a gyerek: "Nem lehet, mert rengeteget kell tanulnom". Pedig az igazság az, hogy baromira nincs kedve, ez pedig abból is lejön, hogy fél óra múlva már a kedvenc sorozatát bámulja a TV-ben, vagy vígan telefonál a barátnőjével.
Ez persze triviális, de nézzünk egy kicsit összetettebb esetet. "Most miért vagy velem ilyen durva?" Erre a válasz többnyire persze az, hogy nem is vagyok, ez nyilvánvaló ténypúderezés. Ha mégis kapunk választ, akkor is sokszor azt, hogy fáj a fejem, rossz idő van... És még véletlenül sem azt, hogy "azért Barom, mert nem köszöntöttél fel a névnapomon." Miért nem vagyunk őszinték? Talán azért, mert nem akarjuk megbántani a másikat, de az igazság sokszor inkább az, hogy így kényelmesebb. Vagy azért, mert rossz színben tűnnénk fel, vagy azért, mert képtelenek vagyunk az igazságot kulturált formában közzétenni - máshogy meg nem akarjuk.
Még egy lépéssel tovább. Magunknak miért hazudunk? Hisz sokszor mi magunk sem ismerjük be, hogy miért van rossz napunk. Attól hogy egy madár pont a kabátunkra rottyantott, még nem kéne mindennek sötétnek lennie. Próbáld ki, és sokszor kérdezd meg magadtól: "Jójó, értem én, ez az ürügy. De ember... Mi az ok?"

Úgy látszik ezt más is tudta:

Most boldog vagyok, mert:

...

-mert van a Dodi, és megvakargathatom a füle tövét, és akkor nyüszít

Radnóti: Levél a hitveshez

A mélyben néma, hallgató világok,
üvölt a csönd fülemben s felkiálltok,
de nem felelhet senki rá a távol,
a háborúba ájult Szerbiából
s te messze vagy. Hangod befonja álmom, -
s szívemben nappal újra megtalálom, -
hát hallgatok, míg zsong körém felállván
sok hűvös érintésű büszke páfrány.

Mikor látlak újra, nem tudom már,
ki biztos voltál, súlyos, mint a zsoltár,
s szép mint a fény és oly szép mint az árnyék,
s kihez vakon, némán is eltalálnék,
most bujdokolsz a tájban és szememre
belülről lebbensz, így vetít az elme;
valóság voltál, álom lettél újra,
kamaszkorom kútjába visszahullva

féltékenyen vallatlak, hogy szeretsz-e?
s hogy ifjúságom csúcsán, majdan, egyszer,
a hitvesem leszel, -remélem újra
s az éber lét útjára visszahullva
tudom, hogy az vagy. Hitvesem s barátom, -
csak messze vagy! Túl három vad határon.
S már őszül is. Az ősz is itt felejt még?
A csókjainkról élesebb az emlék;

csodákban hittem s napjuk elfeledtem,
bombázórajok húznak el felettem;
szemed kékjét csodáltam épp az égen,
de elborult s a bombák fönt a gépben
zuhanni vágytak. Ellenükre élek, -
s fogoly vagyok. Mindent, amit remélek
fölmértem s mégis eltalálok hozzád;
megjártam érted én a lélek hosszát, -

s országok utjait; bíbor parázson,
ha kell zuhanó lángok közt varázslom
majd át magam, de mégis visszatérek;
ha kell szívós leszek, mint fán a kéreg,
s a folytonos veszélyben, bajban élő
vad férfiak fegyvert s hatalmat érő
nyugalma nyugtat s mint egy hűvös hullám:
a 2x2 józansága hull rám.

Egyház, kolesz

Nem szeretem az olyan embereket, akik a vallásomat szidják. Oké, nem tetszik, nem kell elfogadni, csinálja jobban. De ne szidjuk már könyörgöm. Kezdjek velük vallási vitába? Minek? Megértené? Nem! És ráadásul Svetitses, meg Patronás!
És én szeretem a közit. A közi adta nekem a kedvesemet. Innentől nem érdekel, hogy ki mit mond, a közi fia vagyok, és vállalom, vállalom, vállalom. Vállalom a hitemet, és szembe megyek akárkivel, aki nekem jön. Megvédem a közit, megvédem a kedvesemet, megvédem a barátaimat, megvédem Jézust. Ők is megvédtek engem.
Az az egy vigasztal, hogy ezek nem értenek semmit, amit én igen. Miért nem lehet kicsit örülni valaminek, miért nem lehet a szépre jóra igazra törekedni, miért? Miért kell azt gondolni, hogy az élet a dugásból áll? Miért kell állandóan károgni valamin? Miért kell másokat szapulni? Miért nem lehet békességre törekedni? Arra, hogy emberek között ne a viszályt növeljem, hanem közelebb hozzam őket egymáshoz. És miért ezeknek az embereknek van a legnagyobb pofájuk, és miért azok hallgatnak akik tudják, hogy mi a lényeg? Miért ilyen hülyék egyes emberek? És én ilyennel együtt laktam? És én miért beszélgetek ilyen emberekkel...

A szerelem ösztön gyengeség villamosság

"Elgondolkoztam az előző bejegyzéseden, kedves Fritz. Azt hiszem én mégis a szép hangú nénivel értek egyet.

A szerelem ösztön, mert csak egy válaszreakció. Valaki felfigyel rád, és emiatt ösztönösen elkezdesz hozzá ragaszkodni. Ez minden emberi kapcsolatban így van, csak a szerelem erősebb.


A szerelem gyengeség. Nem tudsz tenni ellene semmit. Csak bámulsz ki egész nap a fejedből. Gyengeség, mert józan ésszel nem meggyőzhető. És nem te választasz, mert csak belecsöppensz egy érzésbe. Arról meg nem is beszélve, hogy külső tényezőkkel is lehet irányítani, (pl. valakibe belebeszélni azt, hogy szerelmes.)


A szerelem villamosság. Addig tart ameddig egy szikra. Pár pillanat és elmúlik. És utána?




Van az a régi vicc, hogy a szerelem olyan mint a sivatag. A távolban paloták, oázis, tevék látszanak, de ahogy közelebb érsz, eltűnik a délibáb, a paloták, az oázis, és kettesben maradsz a tevével.

Valóban. A másikat nem fogod örökké a legszebbnek, a legjobbnak a legtökéletesebbnek látni. Egy idő után eltűnik az álomkép, marad a teve.

Sok házasság azért bomlik fel, mert amikor az emberek rájönnek, hogy tevét választottak, elborzadnak, mert azt hiszik, hogy ők ennél többet érdemelnek. Elmennek és keresnek egy másik álomképet, és így végigálmodozzák az életüket. Pedig ha rájössz, hogy magad is csak egy gyarló teve vagy, nyertél.

Ekkor jön az a másik szó, amelyik azt mondja: "Nézd, tudom, hogy csak egy teve vagy, látod én is csak egy teve vagyok, de elfogadlak úgy ahogy vagy, azért, ami vagy." Ez volna a szeretet. Azt hiszem, ezt hiányoltad a dalból. Ez a legtudatosabb döntés, amit az ember hozhat. Nem ösztön, döntés! A szeretetet akarni kell, mondja Erich Fromm. Olyan szépeket lehetne erről még mondani, de nem teszem, mert nekem is csak halvány sejtéseim vannak arról, hogy mi a szeretet, meg amúgyis túl hosszúra (és talán túl keményre) sikeredett ez a bejegyzés. És az emberek általában nem szeretik a hosszú dolgokat, meg a keményeket sem. Minnél gyorsabban legyünk túl rajta, és menjen az élet, de lehetőleg ne kelljen gondolkodni.

(Remélem már világos, hogy részemről miért tartozik a szerelem szó a legrondábbak közé.)

De abban igazat adok, hogy az emberi kapcsolatainkra nagyon kell vigyázni, mert törékenyek. Nem lehet csak úgy játszani velük."

Amikor még gondolkodtam

Néha irigylem azt az embert, aki voltam, amikor még csak 18 voltam. Érettségi előtt után, egyetem előtt, és kicsit az egyetem alatt. Gondolkodtam, és gondolkodtam, és gondolkodtam. Mindig azt mondtátok, kedves barátosnéim, hogy én a nagy racionalista, soha nem is leszek majd szerelmes. Nem is tudom, minek nézhettetek, talán valami hatalmas nagy kockának, vagy tücsök-bogárnak. Talán.
Irigylem azt az embert, aki akkor voltam. Semmire nem volt válaszom, akkor tanultam a válaszokat. Emberek jöttek, akiket szerettem, és alakítottak, és én pedig alakultam. Aztán megtaláltam a válaszokat, és már nem volt több kérdés. Azt hittem, mindent tudok. És igazából most is azt gondolom, hogy mindent tudok. Csak eljött a gyakorlat ideje, az aprópénzre váltás. Emlékszem, egyszer Dósai atyának (Gandhi úr, milyen régen hívtuk így) panaszkodtam arról, hogy elméletben minden milyen szép, és milyen nehéz az aprópénzre váltás.
Irigylem azt aki akkor voltam, amikor a világ nagy dolgai foglalkoztattak. Olyan akarok lenni most is. Dehát az ember már csak ilyen. Kinő a kamaszkorból, és a kételkedés helyére az izoláció krízise kerül - a pszichológia szerint. Az ember a gondolatai helyett mások társaságát keresi, és abban érzi jól magát. Egyedül rossz. Mégis ez az élet rendje. Soha nem leszek már olyan mint akkor voltam, négy-öt évvel ezelőtt, és bizonyos szempontból már nem is akarok olyan lenni. Mert most más a jó. Bátrabb vagyok, magabiztosabb, életrevalóbb, nem félek az emberektől, tudok tanácsot adni, fontosak az emberek, hogy legyenek körülöttem, fontos a munkám, ami elég nagy adag energiát levesz.
Olvasom a blogunkat. Sorban részletesen. A saját gondolataim újak nekem. Majdhogynem lenyűgöz. És ti is lányok. Annyira jókat írtatok. Apró gyöngyszemek ezek, kincsek. Azt hittük már mindent tudunk az életről, mert megtanították nekünk a piaristában. Gondolkoztunk.
Most pedig élünk. Ez már a nagybetűs, ahol használhatnád azokat a gondolatokat, de hova lettek? Cigi, tetoválás, elválás, magány, önzés. Ez lett belőle. Egyiket sem akartuk akkor, és elvetettük. Lenéztem a dohányzó embereket. Így kezdődik a második naplóm. Ezzel a mondattal: Lenézem a dohányzó embereket. Ma már nem nézem le, hanem megértem.
És a mindennapi gondolkodásom kimerül abban, hogy kinek mit mondtam, jól tettem-e, milyen jó volt együtt lenni valakivel, nevetni, viccek, történések. Cserébe már nem tudok idézeteket, verseket, nagyon keveset olvasok, az is a Biblia. Nem tudom mit jelent a palimpszeszt, és nem tudom ki volt Beöthy László.

Muzej Mimara

Ahova te mész, oda megyek én is,
ahol te letelepszel, ott letelepszem én is,
a te néped az én népem, a te istened az én istenem.

Régi optika jegyzet margóján

Mondták
Csináltam.
Botoltam.
Jó voltam.
Pont se veszett.
Bókoltam.
Tartottam
Mindent
Őrlődtem
Őrülten
Hallgattak
Hallgattam
Elbújtam
Bújtattam
Düh harag
Megmarad.

Értelek
Féltelek
Homlokod
Forró
Hajadról
Csorgó
Kérdések.

Reálos szerelem

 Manapság nagyon nagy divat a szerelemnek mindenféle tudományos megközelítését alkalmazni. Számomra ezek a megközelítések egyrészt igen kedvesek, hiszen racionális ember lévén jó látni a dolgok alapját, másrészt persze illúziórombolók is, hisz a szerelem... Hát az hadd legyen már szerelem, könyörgök. Ezen utóbbi mondatomnak fogok most picit ellentmondani, hisz bejegyzésem címe nem véletlenül reálos, és nem reális. Úgy gondolom, hogy az élet minden dolgát lehet, sőt kell is ésszel meggondolni, megfontolni, még a szerelmet is, hogy miután megalapoztuk ésszel, átadhassuk magunk az érzéseknek.

Alapvetően két függvény körül forog a megközelítésem. Aki esetleg kizárólag humán érdeklődésű és eddig elolvasta, attól kis türelmet kérek - számotokra is érthető lesz, ne féljetek. Az első függvény az x^2 függvény. Mivel az emberek többsége vizuális - bár én nem tartozom közéjük - lássunk hozzá egy ábrát is:

Véleményem szerint ezt a grafikont próbálja követni a legtöbb ember, ahol a vízszintes tengely az idő, a függőleges tengely pedig a (testi) kapcsolat mélysége. Ez árad a médiából is: ismerkedj meg, minél gyorsabban, hiszen véges az életed, és szerezd meg magadnak, amit akarsz. Nagyon hamar, gyors lépésekben halad a "pár" (az idézőjelet később megmagyarázom) előre, és észre sem veszik, hogy milyen szakadék felé közelednek. Hisz arról már sosem szól a fáma, hogy mikor már mindent megkaptak a másikból, akkor mi fog történni. Mert a keserű valóság az, hogy ezt a trendet, ezt az emelkedést nem lehet a végtelenségig folytatni - vagyis hogy divatos legyek: ez a fejlődés nem fenntartható. A görbe széle után szakadék jön. És még egy adalék: nem lehet megállni, hisz akármely közbenső pontról csak visszacsúszol, túl meredek a felület. Régebben én is mindig többet és többet szerettem volna - ahogy egyébként nagyjából minden férfi így is van vele. Az az érdekes, hogy ez meg is valósítható, és Ritám mellett rájöttem arra, hogy növekedni mindig lehet, és kell is - a kérdés csak a mérték. Úgyhogy azóta, ha a vágyaim mást is mondanak, a következő görbét próbálom bejárni:

Matematikusoknak: ez ugye a logaritmus függvény. No persze sánta a példa, mert ebben az esetben nem lehet elkezdeni egy kapcsolatot, hisz a 0 pontban nincs is értelmezve, de ettől most tekintsünk el... Kockafejű matematikusok most kiléphetnek :) Szóval... Ebben az esetben egy kapcsolat eleje igen meredek. Nagyon nagy ugrásokat kell tenni benne: mikor először megfogod valaki kezét, az első csók hatalmas változások. Ahhoz azonban, hogy ezek eljöjjenek, nem kellenek iszonyatosan hosszú idők. Viszont ha ezt az ütemet akarja tartani valaki, hamar a lista végére ér. Erre jó a logaritmus függvény - egyébként a közgazdaságtanban logaritmussal közelítik az úgynevezett csökkenő határhasznosságot. Röviden: ha van száz birkám, akkor a százegyediknek már kevésbé örülök, mintha eleinte csak három lett volna, és kapok egy negyediket. Miért is? Hisz ugyanannyit kaptam. Nos, ilyen az ember. Eleinte, egy kapcsolat elején többet kell ezért kockáztatni - hisz egy kézfogás is kockázatos, simán elutasítható. Azonban ezen a görbén van egy "holtpont is", amit pirossal jelöltem. Holtpont ez, hisz ha eddig eljutott valaki, akkor eljött az ideje a megpihenésnek. Egy lassabb, de annál szebb haladásnak, ahol nem az a cél, hogy minél gyorsabban megkapj mindent, hanem az, hogy minél jobban tudj örülni annak, amit kapsz és amit adhatsz. Hisz valljuk be, egy egyhetes ismerettséggel ágyba bújó "pár" számára nem nagyon lesz értéke annak, hogy végigsimítják egymást haját - pedig ezzel óriási dolgot vesztenek el. Miért teszem idézőjelbe a párt? Azért, mert véleményem szerint az ilyen idézőjeles párok nem párt alkotnak, hanem két ember összességét. Két embert, akik mindketten a saját vágyaikat akarják kielégíteni, és nem nagyon érdekli őket, a másiknak mi volna jó. A logaritmusos görbén, áthaladva a holtponton a két ember párrá válhat. Úgy, és annyit haladnak, amit mindketten szeretnének, s ami mindkettőjüknek jó. És ami szintén egy nagy csodája ennek a pályának: meg lehet rajta pihenni, hisz nem oly meredek. Sőt, picit vissza is lehet csúszni, ha esetleg sok volna. És ez a fejlődés fenntartható, hisz nem egyetlenegy dologra koncentrál (tudod, tudom, mindenki tudja mire), hanem a másik folyamatos megismerésére - ez nem egy szent szöveg, hiszen ehhez igenis hozzátartozik a másik testének a megismerése is, de nem csak az.
Remélem néhányan eljutottatok idáig. Mindenkinek magának kell eldönteni, hogy melyiket választja. Az első a csábítóbb és jobbnak tűnő. Minden csak attól függ, hogy rövid, vagy hosszútávra tervez az ember. Szeretlek... Annyiszor mondják ezt az első görbén ülők is. Sajnos, mivel számomra ez a szeretlek nem takar mást, minthogy "vágyom rád". Fontos, hogy az ember megtalálja azt, akit úgy igazán szeretni tud. Aki hatással tud lenni a lelkére is. Azt, hogy végül a kettes pályán vagyok, nemcsak magamnak köszönhetem. Köszönöm Neked, Ritus, és "hálából" ezt a gondolatsort Neked ajánlom.

Első nap az iskolában...

Ezen is túlestem végül. Mondjuk nem volt sok, mert ezen a héten csak előmegbeszélések vannak a legtöbb tárgyhoz, de talán jobb is így. Ezt az előadást nagyon élveztem, bár amikor megérkeztem, először azt tapasztaltam, amitől nagyon féltem: hadarás és nem értem, nem értem!!! Aztán jött egy másik előadó, akinek ittam a szavait, mert mindent értettem, amit mondott... Ez megnyugtatott. Annyira, hogy valószínűleg az ő tárgyát veszem fel és nem is azt, amit először akartam.
Bécs, Bécs, Bécs. Ma nem a legszebb arcát mutattam: tömegnyomor, tülekedés, ahogy Pesten is, jobban szeretem a csendes kis faluarcot, amit először megismertem belőle. De szerencsére itt a koli környékén nyugis az élet. Jajj, nagyon nagy élmény volt a 6-os metrón utazni - igen, itt olyan is van... Egy töltésen fut, és olyan magasan, hogy egy szinten fut a házak 3-4. emeletével.
Szobatársammal egyre jobban vagyok, egyre többet beszélünk, ami azért jó, mert így a német mellett az angol sem felejtődik el teljesen - bár azt hiszem erről az egyetem is gondoskodni fog.
Tudjátok, egy dolgot furcsállok itt nagyon: az autósokat. Ha az ember közelít a zebrához, megállnak, mindig, minden körülmények között. MINDIG!!! Ezen még mindig csak mosolygok, és azt hiszem ha egyszer visszamegyek el fognak gázolni mert ehhez könnyű hozzászokni. Meg itt nem félnek az emberek a rendőröktől, valahogy az van, hogy értük vannak és nem ellenük.
Nagyon fáradt vagyok, sok és fura ez még így, hogy egész nap minden német. És egyelőre még nem is beszélek sokat, csak hallgatok. 8-9 óra alvás után máskor simán kipihent lennék, de itt mindjárt meghalok... :) No jó, legyen mára ennyi.

Az otthontalanság otthona a múlt a jövő és a jelen

Miért nosztalgiázunk? Mert azokra a szép emlékekre gondolunk, amik a múltban örömet okoztak. Szeretjük őket. Elmosolyodunk rajtuk, olykor magunkban nevetünk. Én hangosan is szoktam, az utcán is. És közben nagyon is elfelejtjük, hogy az életet csak előrefelé lehet élni.
Sokszor azt kívánom, hogy forogjon vissza az idő kereke, és másképp csinálhassam azt amit régen csináltam, annak a tudatában, ami most van. A múltbeli események mind olyan szépek. Olyan biztonságosak. Megtörténtek, és vannak. Nincs valószínűség, hogy döglött macska meg élő macska, elbomlott atom vagy nem elbomlott, belenéztünk a dobozba, és ami a múlt az már a valóság. A jövő pedig olyan bizonytalan.
Mindig azt kívánom, bárcsak lenne egyetlen egy darab pont a világon, ahol otthon vagyok. Legyen az Nagykanizsa, legyen Tótszerdahely, legyen a kollégium, legyen bármi. De tudjam azt, hogy az az enyém. Mitől lesz otthon az otthon? Attól, hogy biztonságos. Ott van valaki aki állandó. Mondjuk apa és anya, vagy egy férj/feleség. Vagy adott esetben egy ház. Valami. Rossz belegondolni abba, hogy az ember akár egy pillanat alatt is elveszíthet mindent. Mert hazajön és már nincs kutya. Az autó már nem fehér, hanem piros. A ház, ahol gyerekkorodat töltötted, már másé. A társad elmegy. Akik az otthont jelentik neked, azok pedig előbb utóbb elmennek. A tárgyak megfakulnak eltörnek, feleslegessé válnak. Semmi sem a tiéd, semmi sem örök, semmi sem biztos. Az otthonra vágyom, és nem tudom, hogy hol van. Én vagyok a saját otthonom. Magamban van, és egyszer majd nekem kell lennem az otthona valaki másnak, vagy másoknak. Nekem kell lennem az a biztos cölöp az Antarktisz közepén, amihez mindig vissza lehez nyúlni, amihez visszamehetsz, és tudod, hogyha látod azt a cölöpöt, a referenciapontot, az origót, akkor soha nem fogsz eltévedni a világban. Mutass egy biztos pontot, s én kimozdítom a világot a sarkaiból- mondta valaki nagyon okos, lehet, hogy Arkhimédész. Nincs ilyen. Te magad vagy a saját magad biztos pontja, és az élet ehhez a pontot képest megy előre, és előre és előre, és egyszer majd lekonvergál.

Itt vagyok végre...

Az utam nem volt nehéz, bár annál hosszabb :) Minden egyszerűen megy, csak lassan már azt nem tudom, hogy tulajdonképpen milyen nyelvet használok... Persze semmi nagyképűség, természetesen magyarul gondolkozom, sőt még akcentusom sincs - bár tudom hogy így lassan egy nap után trendi volna. Magyar vagyok, egy albán szobatárssal, akivel angolul beszélek, egy osztrák városban, ahol azt mondják németül beszélnek, de igazából mindenki tudja hogy osztrákul ;) És amilyen lüke vagyok, este kimerülten még horvátot tanulok. Szép új világ. Mindenesetre nagyon jó itt egyelőre, ha magyar szóra vágyom csak egy emeletet kell lemennem. Ohh, sokszínűség. Csak egy emeletet kell lemennem, hogy beszélgessek egy magyar lánnyal, aki alapvetően görög katolikus, egyébként református suliba járt és evangélikus kollégiumban lakik. Én hülye meg mindent egy helyen... Jajj, meghalok a fáradságtól mindjárt.

Jó éjt!
Gute Nacht!
Good night!
Laku noć!