Az öregség

Sokat gondolkozom azon, hogy vajon az öregség a világunkban, vagy úgy amúgy nem felesleges dolog-e. Kinek van már szüksége az öregekre? Megszületik egy kis ember, nagy szemekkel sima arccal, gügyög és mindenki odáig van, de aranyoooos... Aztán növekszik, tele lesz pattanással, szőrrel, utána kopaszodik vagy őszül, aztán ráncos lesz, megereszkedik a bőre, hajlottan fog járni, és olyan jellegzetes öreg-illata lesz. Mint régi könyveknek. Már nem tud dolgozni, ilyen értelemben a társadalom élősködője. És folyton csak nyaggatja a gyerekeit meg az unokáit, hogy látogassák meg, azoknak pedig semmi kedvük, mert nekik a saját korosztályukra van szükségük, nem az öregeket pátyolítani.
Sokszor nem akarok a nagyszülőkhöz menni. Felesleges időtöltésnek érzem, amikor ezer+egy más dolgom lenne (<-ürügy), és szívesebben vagyok a barátaimmal. Sokszor hazamenni is terhes.
Aztán az is eszembe jut, hogy rám is hasonló sors vár? Felnevelek valakit, iszonyatos áldozatok árán, és egyszer csak lelép. Mint ahogy az én szüleim is felneveltek engem, és én is leléptem. Csak úgy. Akkor meg mi értelme van annak, hogy ennyi áldozatot hozzak. Valaki akihez ragaszkodom, mert én szültem, tehát az enyém. És végig kell néznem, ahogy szép lassan, de elmegy tőlem. Pedig lényegében én teremtettem meg. (Na jó félig.)Hogy tudnám elengedni a saját teremtményemet. Jó ez furán hangzik, hogy teremtmény, de az. Rengeteg szeretetet időt energiát neki adok, és ő mindezzel egyszer csak megszökik. Nem hálátlanság ez?
Egy okos ember csütörtökön azt mondta, hogy ha neki gyereke születik, akkor az az Isten ajándéka, ezért az Istennek fogja nevelni. Milyen igaz. Istennek nevelni? Szeretni, áldozni, szeretni a végtelenségig: megmosni a fenekét, kimosni a ruháját, felkelni mindennap egy órával korábban, hogy legyen neki reggelije, főzni, mosni, főzni, mosni, főzni, főzni és főzni milliószor, otthon lenni, beszélgetni vele, mikor már nagyobb lesz, megoldani a kis problémáit. Rááldozni, rátenni az egész életemet, de az életemnek a legszebb részét, az életem derekát arra, hogy semmit ne kapjak vissza. És mindezt odaadni az Istennek? És semmit nem fogok visszakapni, tudom, mert ez az élet rendje. Kikamaszodik, felnő, és a saját útjára lép. Már nem lesz rám szüksége. Sőt, hogy visszatérjünk az elejéhez ha öreg leszek, még feleslegessé is válok, valami ósdi bútordarab, akit minden héten egyszer meg kell látogatni. Megéri? Megéri nekem ez a sok áldozat?
Több dolog is eszembe jut.
IV. állomás Jézus anyjával találkozik: Mária, az anya. Az anya, aki elengedte a gyermekét. Szerette, de elengedte, és odaadta az Istennek egészen. Megszülte, bújtatta, hajadonfővel lett terhes, kigúnyolták, a férje meghalt, a gyereke otthagyta, és ezek után végignézi a saját gyermekének a halálát. Látja, ahogy szenved, ahogy cipeli a keresztjét, de nem segít, nem tud. Csak ott van. Odaadta őt. És csak annyit mondott: Íme az Úr szolgálóleánya, legyen nekem a te igéd szerint.
Piac: az emberek jönnek mennek. Öregek. Senki nem siet. Nézelődök. Itt mennyi a paradicsom, ott olcsóbb a krumpli. Jól érzem magam, boldog vagyok. Nem sietek, akármennyi dolgom is lenne. Egyszerűen csak jól érzem magam ott, az idősek között. Segítek egy néninek lejönni a lépcsőn. Virágot veszek.
Öregek! Ti, régi könyvek, megsárgult odalakkal, mi az amit ti tudtok, és én még nem?