Villahorgolás

Kitört a nyár.

Hangyák

Cipeljük a dolgainkat. Innen oda, onnan ide. Szatyrokkal és bőröndökkel megrakodva, gyalog, autóval, repülővel. Bár én még soha nem repültem. Szinte már feleslegesnek is érezzük, de azért is csak visszük a szatyrokat. 

S így költözik át a kincsekkel együtt  a szív. 

Szinte hihetetlen, hogy azt nevezzük hazánknak, ahol a kis műanyag vacakjaink vannak. Amiket sajnálunk kidobni, mert nincs erőnk, pedig mind értéktelen. Filléres emlékeim, oly drágák nekem.

Sok mindentől meg is válok,  mert egyszerűen nincs őket hova tennem. Piros tornacipő... sajnálom, de néha túl kell lépni a múlt vonzerővel bíró csapdáján, amibe sokszor hajlamos vagyok belelépni. És ez nagyon veszélyes. Mert sosem vagy ott a jelenben,  és nem tudod megkülönböztetni a valósat attól ami már nincs, vagy talán soha nem is volt.  Vagy nem is lesz. De ez már a jövőről szól.

És a megválás fájdalmas,  mint az összes többi elválás.  Mert maradni jó,  de a változás már nehéz. Még a házi savanyúságtól is nehéz megválni, mert tudom, hogy azt valaki nagy munkával készítette.  Még akkor is ha már fél éve áll a hűtőben, és már akkor sem ízlett amikor kibontottam.

A kavicsokat pedig visszük tovább. Mert szükségünk van rájuk.  Mert kibékülést jelentenek, egy fonnyadt virágot és Dunapartot.  A tündér is kell, még akkor is ha egy kindertojásból származó olcsó, műanyag vacak. De tündér! Hogy a szülinapi virágot otthagynám? Felejtős. Három órát utazik a 35 fokban.

Hangyák vagyunk, szorgalmasan cipeljük a dolgainkat onnan ide, innen oda. Őrizgetjük a filléres kincseinket. Megválni nagyon nehéz.