Nyakkendő és kapanyél

A minap a Corvinuson volt alkalmam végigmustrálni a jövő férfiait. Modern férfiakat. Lerí róluk, hogy menedzserek, közgazdászok, menzetközisek lesznek. Mintha egyenruhában járnának, mindenkin ott van az ing és a nyakkendő.
Elképzeltem, hogy milyen lesz egy ilyen férfi jövője: Csíkos ing, iroda, tágas; mobiltelefonnak nevezett csúcstechnológia a zakózsebében, szőnyeg, mahagóni bútorok, hatalmas bőrbevonatú forgószék, üvegszekrény, puha kéz, 18 fokra programozott légkondícionáló, frissen nyírt haj, csinos titkárnő, mindenki tiszteleg, és remegve lép be a bőrrel szigetelt ajtón a főnök irodájába.
Ilyen a férfi ideál. Uralkodhat mindenki fölött, pénzzel van teletömve, hírneve van, és félnek tőle. Minden férfi ilyen akar lenni: menő.
A mai modern világ már nem tűri meg a két kezi munkást. Gyalázatos minden olyasmi, amitől a kezed piszkos lesz, vagy netalán hólyagos. A mai modern világ lenézi azokat a parasztembereket, akik még kapát fognak a kezükbe, izzadtan térnek haza otthonukba a földről és piszkosak. Nem menő dolog. És mellesleg fárasztó. Minnél jobban elfáradsz egy munkában annál kevésbé vagy menő, mert a mai világban az a menő, ami kényelmes. Komfortos. A munka pedig megalázó.
Szomorú dolog egy ilyen társadalomban élni.
A nők is ugyanolyanok. Akin nincs nyakkendő, az már nem jöhet számításba, az már nem kereshet jól. Nem kell.
Miért él az ország egyötöde a fővárosban? Mert vidéken dolgozni kell. És nem is keres annyit az ember. Ezzel szemben milyen jó a budapestieknek! Felkötik a nyakkendőt, bevillamosoznak a munkahelyre, ülnek 8 órát, hazamennek, és tévéznek. Azt a szót, hogy kapa talán soha nem is hallották, kertet nem láttak, és gólyát is csak képről. Tele van az ország ilyen menő férfiakkal és nőkkel, akik nagy menőn felveszik a nyakkendőt, és a rövid fekete szoknyát, és közben nem tudják mi az a moha, vagy hogy mekkora egy róka, soha egyetlenegy csillagot, vagy naplementét nem láttak, sem pedig búzatáblát meg nem simogattak. És arról beszélnek nekem, hogy hogyan működik a világ. A modern világ.

Választott bilincs

Virágfüzér lánccal
Szívem körbefonva
Tavasz-rumbát táncol
Az álom pillangója.

Kösd össze két kezem,
Mozdulni se tudjak,
Légy enyém kedesem,
Sose szabaduljak.

Lázálmon vásárolt
Béklyót adj kezemre,
-Lemosom rólad a port-
Dobd kulcsát verembe.

Kötéllel kötözött
Rabbá vált rabtartó,
Édes a börtönöd,
Álmot szabadító.

Bilincsed vaskulcsát
A kezemben tartom,
Izzó fém parazsát
szorongatja markom.

Eléget a vágy, hogy
Messze meneküljek,
Minden vágyam csak, hogy
Veled felrepüljek.

Gyűrűzött sasmadár
Szíved ketrecében
Őrjöngő vad tatár,
A hajam kitéptem.

Szakadt a lánckötél,
Szállj, sas, a magasba
Szabad vagy, hát ne félj,
Sose nézzél vissza!

Darabokra tört lánc,
Sebzett szívben tőrkés,
Felhőn túl jár a nyár,
Az álmodó lepkés.

Szívem szinuszra jár

Szívem szinuszra jár
Forró volt ez a nyár
A mutató körbejár
Ösztönünk szapora

Magányos katona
Szívemet meglopta
Szerelmes kaloda
Lüktető mély folyó

Ujjam közt átfolyó
Örvénylő lefolyó
Sós könnycsepp elfogyó
Nem kellek senkinek

Lelkem ki veszi meg?
Álomból ébredek
Mégis csukd le szemed.
Gondolok a múltba

Dobd emléked kútba!
Nyiss ajtót az újra!
Légy szelíd, te fúria!
És álmodj szépeket

Előbukó képeket
Szerelmes lépteket
Gyógyuló mély heget,
Jöjj vissza, gyere vágy!

Álmomban gyerekágy.
Karoddal átfont lágy
Mosoly, sok tarka tárgy
Kezemben egy kanál

Kezemben egy kanál, vele ölemben bízott fejed üregéből vájom ki két szemed véremmel etetlek ájult szádba tolva a szeretet kanalát sebzett katona közben izgatott

Szívem szinuszra jár
Hol van már az a nyár
A nagymutató megáll
Éjfélt üt az óra
Térjünk nyugovóra!

Rosszul csináltam

Új szerelembe mártott nyílhegy pattan le szívedről,
Mit céltáblául tűztem jó messzire ajzott íjam elé.
S te páncélszekrénnyel bástyáztad körbe a széf kulcsát ellopva kezemből
Hogy fürkésző szemeim sose lássák meg benned a két
Álnok puha kéz kard-döfte sebedből dőlő vérpatakot.
Még fiatal voltam, csak követelni tudó gyermek, elhagyatott.

S könnytől hályogosult szemeim nem láttak semmit a kinti világból
A Víz pedig ott csobogott, lábam mellett forrás buggyan elő
A Viz, melynek nem okoz gondot sem páncél, sem széf vas acélból,
Mert úgy árad szét lomhán, hogy forró, ömlengő, ölelő,
S lassú ölelése rozsdát mar a mesterien munkált, szívkordonokra,
S az embernek sincs már szüksége a mártott végü nyilakra.

Csillapodó rezgésekről, imáról, energiáról

Ha egy rugóra egy testet akasztunk, a rugót megnyújtjuk, és utána elengedjük, akkor a rugó le-föl mozog periódikusan, szakszóval harmónikus rezgő mozgást végez. (Kit érdekel a harmónikus rezgő mozgás, meg a fizika? Hagyjál már öreg!) Szóval a rugó harmónikus rezgő mozgást végez, elvileg a végtelenségig. Az előző bejegyzésben már láttuk, a tapasztalat ezt mutatja, hogy fizikai világunkban végtelen nincs. És jééé tényleg, ha van elég türelmünk egy fél délutánon keresztül nézni azt a szerencsétlen súlyt a rángatózó rugóval, akkor azt vesszük észre, hogy előbb-utóbb megáll. Ezt nevezzük csillapított rezgő mozgásnak. Csak akkor marad meg a mozgás harmonikussága, ha folyamatosan energiát közlünk a testtel.
És ezt az energiát nevezzük imának életünk folyamatosan csillapodó rezgőmozgásában. Életünk egy fáradó rugó, ami saját magát nem képes mozgatni. Harmóniánkat a világ szennye, a környezetünk, a sérelmeink és a bűneink állandóan csillapítják, és ha nem teszünk arról, hogy az elveszett energiát pótoljuk, akkor a rugó megáll, és az élet értelmét veszti.
Honnan vehetünk energiát? Vehetjük más emberektől, például elvárhatjuk a társunktól, hogy állandó energiaraktárunk legyen, de mivel neki is csak véges sok energiája van nem fogja ezt az elvárásunkat kielégíteni. Nem tudja. Kereshetjük az energiát az alkoholban, bár ezt inkább antienergiának nevezném , mert energiának mutatja magát, holott a hatása pont ellentétes. Hasonlóan a többi élvezeti cikkhez, melyek függést okoznak. Kereshetjük az energiát látványos jócselekedetekben, munkában, de ebben fizikailag megyünk tönkre, ami szintén csökkenti a rugónk harmóniáját.
Mi a megoldás? Olyan energiaforrást kell találnunk ami végtelen sok energiát raktároz. Nevezze mindenki, aminek szeretné. A tapasztalat viszont azt mutatja, hogy minden egyes elmondott imával energiát kapunk ebből a végtelen nagy Valamiből, és mindig pont annyit, ami arra elég, hogy életünk harmóniája megmaradjon.

Végtelenről, otromba beszédről és az érveléselméletről

Newton. Nagy név. A legnagyobb nevek egyike. Mondhatnánk, hogy mindent felfedezett, amit az ő korában fel lehetett. Szinte zseniális.
Többek között affölött is vitát nyit, hogy vajon az univerzum véges, vagy végtelen. Logikus newtonosan pedig bebizonyítja, hogy végtelen, hiszen ha nem a végtelen térben lenne szétszórva az anyag, akkor a gravitációs vonzás miatt összezuhanna. De nem zuhan össze. Amint azt tapasztaljuk. Tehát a tér végtelen.
Végtelen? Az meg mi? A mi világunkban nincs végtelen. Van gömb, kocka, kúp, és ezek kombinációi, és formációi. De mi az, hogy valaminek nincs vége? Egyszer mindennek vége van, életnek, útnak, a nappalnak, az esőnek, a kilőtt nyíl becsapódik, Akhilleusz utoléri a teknőst, és még az 1/n is tart valahova. (Egyszer még az analízis előadásnak is vége van.) Mégis létezne olyan, hogy végtelen? És az univerzum miért lenne végtelen? Jó, tegyük fel, hogy Newton, akármennyire nagy név, és akármilyen jól érvel, tévedett. Az univerzum pedig véges. Na, és akkor most könnyebb dolgunk van? Mert ha vége van, akkor mi van a végén túl? Mert, ha van vége, akkor valaminek kell lennie az univerzumon kívül? Mi van kívül? Semmi? Az ember háta megborzong. Még nagyobb csapdába került, azzal, hogy ellenkezett a nagy Newtonnal. A végtelent könnyebb elképzelni, mint a semmit? Egyik kelepcéből a másikba csöppenek, és a véges képzelőerőm tehetetlenségétől felpaprikázva eleresztem magamban, hogy a "Kurva életbe!" Persze csak magamban, és finoman, hogy a közönség többi tagját meg ne botránkoztassam az otromba beszédemmel, hiszen egy intelligens ember egy egyetemi érveléselmélet előadáson így nem beszél.
Egy bölcs hindu pedig ilyet nem kérdez.

Pajzsomként lebegj fölöttem!

Kosztolányi Dezső: Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád.
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban,
csak forgolódtam dühösen az ágyon,
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal,
százig olvasva, s mérges altatókkal.
Az, amit írtam, lázasan meredt rám.
Izgatta szívem negyven cigarettám.
Meg más egyéb is. A fekete. Minden.
Hát fölkelek, nem bánom az egészet,
sétálgatok szobámba, le-föl, ingben,
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek,
s amint botorkálok, itt mint a részeg,
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam?
Te ismered a házam,
s ha emlékezni tudsz a
hálószobámra, azt is tudhatod,
milyen szegényes elhagyott
ilyenkor innen a Logodi-utca,
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon.

Az emberek feldöntve és vakon,
vízszintesen feküsznek,
s megforduló szemült kacsintva néz szét
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agyvérszegénység
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők a szobába zárva, mint dobozba,
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha így reá meredhetsz,
minden lakás olyan, akar a ketrec.
Egy keltőóra átketyeg a csöndből,
sántítva baktat, nyomban felcsörömpöl,
és az alvóra szól a
harsány riasztó: "ébredj a valóra."

A ház is alszik, holtan és bután,
mint majd száz év után,
ha összeomlik,
gyom virít alóla,
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég,
valami tiszta, fényes nagyszerűség,
reszketve és szilárdul, mint a hűség.
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt,
mint az anyám paplanja, az a kék folt
mint a vízfesték, mely irkámra szétfolyt,
s a csillagok
lélegző lelke csöndesen ragyog
a langyos őszi
éjjelbe mely a hideget előzi,
kimondhatatlan messze s odaát,
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem akkor,
de úgy rémlett, egy szárny suhant felettem,
s felém hajolt az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit,
hogy már pirkadt is keleten, s szélben
a csillagok szikrázva, észrevétlen
meg-meglibegtek, és távolba roppant
fénycsóva lobbant
egy mennyei kastély kapuja tárult,
körötte láng gyúlt,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent,
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az elõcsarnok fényárban úszott,
a házigazda a lépcsőn búcsúzott,
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása,
s mozgás, riadt csilingelés, csodás,
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak,
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol
látszott, amint a távol
homályból
gyémántosan aláfoly,
egy messze kéklő,
pazar belépõ,
melyet magára ölt egy drága, szép nő,
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a tiszta békét,
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi
szép mozdulattal csillogó fejékét
hajába tűzi,
és az álomnál csendesebben
egy arra ringó
könnyűcske hintó
mélyébe lebben,
s tovább robog kacér mosollyal ebben,
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan lángoló Tejútnak,
arany konfetti-záporába sok száz
batár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam,
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van,
és most világolt föl értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig.
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél
ezen a földön mily kopott regéket,
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked,
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél
és annyi rest éj,
s csak most tûnik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj, ötven éve - szívem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
már ötven éve tündököl fölöttem
ez a sok élő, fényes égi szomszéd,
ki látja, hogy könnyem mint morzsolom szét.
Szóval bevallom néked, megtörötten
földig hajoltam, s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem,
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen,
de pattanó szívem feszítve húrnak
dalolni kezdtem ekkor az azúrnak,
annak, kiről nem tudja senki, hol van,
annak, kit nem lelek se most, se holtan.
Bizony ma már, hogy izmaim lazulnak,
úgy érzem én, barátom, hogy a porban,
hogy lelkek és göröngyök közt botoltam,
megis csak egy nagy ismeretlen Úrnak
vendége voltam.

Életem része vagy

Ő a mindenem 

Oda visz ahova kérem 

Itt vár mindig a ház előtt 

bár egy kicsit nyöszörög 

És sívit mikor indul. 

Nesze itt az ingujj! 

Erre varrjál gombot! 

Csak megnyomom a gombot, 

S beszállok. 

Persze állok. 

Szeretem rajta az emberszagot

 a tisztaságot, a jó hangulatot. 

És ha a Petőfi hídnál megáll, 

millió egyetemista felszáll. 

Éljen, még csak heten 

Állunk egy négyzetméteren. 

Gyere felférsz még te is! 

S ha beszáll a kalauz is 

Egyből zavar keletkezik. 

"Az Oktogon következik". 

Néhányan úgy néznek ki mint a zombi. 

Ez a kombi. 

A 4-es 6-os 

Sárga villamos. 

Éljen a BKV sokáig! 

Merülnének el az aszfaltban tokáig!

Alázat

Amikor könyékig kotorászol az anyagban hajolva,
hogy megcsináld, amit hajh, de utál mindenki,
Amikor térdelve súrolsz minden kockakövet tisztára,
mert a sáros cipőt kinn nagyon nehéz levenni.
Amikor védekeznél, de hallgatsz csöndesen,
pedig tudod, hogy nincs igaza annak aki vádol,
Amikor nem szólsz egy szót sem, s hagyod, hogy győztesen
ő keveredjen ki újra a vitából.
Amikor nem félsz megszólalni pedig szíved nyitván,
legsebezhetőbb pontod mutatod a világnak,
Amikor ezt a gonoszok kihasználják nyilván,
S nem téped le bilincseit a lámpásba zárt magánynak.
Amikor kicsordul a könnyed, pedig fáj az érzelem,
hagyod, hogy megvigasztaljanak, s megköszönöd,
Amikor nem mentegetőzöl a mérlegen,
biztos rossz a mutató, mindjárt összetöröd.
Amikor nem hazudsz magadnak, s Istennek sem,
s ki tudod mondani azt is, hogy "Bocsánat!"
Amikor tisztázod az indítékaid jókedvűen
s megfogod a kezét egy alkoholistának.
Amikor nem félsz adni, nem félsz kapni,
tudod mikor, mit, kitől szabad elfogadni,
Amikor nem dicséred a legkülső mázat,
s nem kezdesz el mindjárt kritizálni,
Ahhoz kell igazán az alázat,
s magadban is a gerendát meglátni.

A Viskó

Könyvajánlás következik. Ha olyan könyvet akarsz olvasni, amihez hasonlót még biztos, hogy nem olvastál, vagy eleged van a ponyvasztorikból, jó képzelőerővel rendelkezel, elég bátor vagy a rémtörténetekhez, és elég merész ahhoz, hogy a saját lelked legmélyére áss, és nem félsz attól, hogy esetleg megváltozik az életed, vagy ha egyszerűen tudni szeretnéd, hogy ki az a sokat emlegetett Isten, és hogy hol van, akkor ez a könyv neked való.
A magyar toplistán a hatodik helyen áll jelenleg, és nem véletlenül.
Fokozottan ajánlott, de csak jó idegzetűeknek.

Kövek

Nekem te csak egy kő vagy.
Ezerszer összetört, megkopott szikladarab.
Ismerlek. Ismerlek mindenkinél jobban.
A hangod, mikor földre koppan.
Fény nélkül is megismerlek millió közül,
Te alakítasz formálsz engem körül.
Pereg a faforgács, és kopik a gyalu,
két kis fogaskerék, marad a hamu.
Távolban csillognak a drágakövek:
Gyémántok, rubintok, mindenféle színek.
Vonzz a fény, tart a hűség,
Jaj, de mégis közelebb mennék.
Gyémántok, rubintok, zafírok, kövek mind,
S csak a Nap játsza optikai játékát megint.
Ezer gyémántról lemondanék érted,
Nem te vagy a legkülönb, de én szeretlek Téged.
Szeretlek, mert nem akarsz gyémánt lenni,
És elfogadsz engem is kőként, ami
Vagyok, olajozatlan fogaskerék.
S ha néha csikorog is a gép,
Az óra megy-megy nem áll meg,
Nekem a legszebb drágakő a lelked.

Önismeret

Hazudtam egész életemben.
A vágyaimban, a szerelemben,
Hazudtam az egész világnak,
Önmagamnak és mindenki másnak.

Az arcomhoz nőttek álarcaim,
S félelmet keltenek harcaim,
Melyek e fagyott követ letépnék,
S végre a világra mosolyoghatnék.

Gyertek ti farkasok, véremet igyátok!
Az utolsó cseppig, mind, ne hagyjátok!
S csupasz szívem inkább ne dobbanjon,
Testem örökké a porban maradjon.

De ne legyek színész, színdarab játék,
Hanem mindig élő dobogó halánték,
Ha kell egyedül, védtelenül,
Hogy a kínok kínja után felállva,
Mosolyoghassak az egész világra.

A fenyő

Töviskoszorús fejét lehajtja,
S olvadt mézkönnyeit hullajtja
Kezemre egy fenyő.

Sír.
Sír a fa.
Egy fa sír.

Miért a fa sír, hát ildomos ez?

Hiszen az emberek sem sírnak.
Kőarcok.
Kőszívek.
Kőlelkek.
Préselt mosolyok,
Préselt rosszkedvek.
Hiénavihogás, és krokodikönnyek.
Kavicsok,
kő individuumok,
Sóder az egész nagy világ.
S egy fenyő ráncolja zöld homlokát.
S felülről nevetve,
Mint felnőtt a gyerekre,
Siratja ezt az anarchiát.

Fa

Fa
Egyedi, nagy
Magasra tör, meghal, újjá születik.
Tudatosan telepítik oda ahol áll.
Az élet fája.

Neked

Mondani akartam
Nem jöttek a szavak.
Kiáltani akartam
Üres volt a tér.
Csak bámultam a földet
Éreztem, tudtam.
Most egy szót adok csak neked
Szeretlek.

Egy naplementét...

Láttam egy szép naplementét
Megálltam ott a dombtetőn,
Tovább már nem tekertem én,
Csak bámultam lenyűgözőn.

Látva azt a naplementét
Csodásabbat sosem láttam,
Bárcsak szavakba önthetném ,
Mit szerényen nektek szántam.

Látva azt a naplementét,
Hol Őt már takarták távol
Bús Varazdi hegyek, s fényét
Onnét küldte, az ég lángolt.

Látva azt a naplementét,
Mit nem takart rétegfelhő,
Palástját terítette szét
Az, ki arany fonállal sző.

Látva azt a naplementét,
Mikor sok kis parázsdarab
Mint kályhában elhalón ég,
S utána csak hamu marad.

Látva azt a naplementét,
Hol távol egy lila folt
Csónak homokfútt part mentén
magányosan. De szép is volt.

Látva egy szép naplementét
Szívem dobban, lelkem örül,
Mindet megörökíteném,
Csorba nyelvem írná körül.

Karácsony estéjén

A gép megáll, a világ pihen.
Ma a szerkezet sem forog oly gépiesen.
S ha a bolydult nép végre aludni tér,
Az égen a sok csillag dalra kél.

Aranyos hangjuk áthat a csenden,
Csak a magányos vándor hallja, s a mennyben
Az angyalok boldog éneket zengenek,
Hogy a városon, s fényen túl valaki megszületett.

Fordítás 1.0

Áttörtem a Föld mogorva börtönét
Ezüstös szárnyakon az égbe szálltam
Táncolva a magasba kapaszkodtam
Hol a Nap mosolyogva hinti fényét.
És én megbabonázva ott keringtem,
Lebegtem a mindent átható csöndben,
Hajómmal a levegő nagytermében
A süvöltő szelekkel kergetőztem.
Föl, föl! A végtelen kékségbe vágytam
Ahol sem madár, sem ember még nem járt.
És míg emelkedett lélekkel szálltam
A magas égben, kinyújtottam kezem
S e háborítatlan tisztaságban
Megérintettem arcodat, Istenem!

Fordítás 1.1

A Föld erős bilincseit letépve
Ezüst madár alattam, útra keltem.
A fényes gömb a Nap felé repültem,
Szabad hajómon szállva fel az égbe.
Kernigve, álmodozva másztam föl, föl.
A hallgatag magasba egymagamban,
A szent szelet lehagyva vad haragban,
Hogy átkos testem rablánccal megkö-
töz, de tovább húzott a végtelen kék,
A lelkem elhagyott. S csak csodáltam
Mit önző ember, sem nagyszárnyú sas még
Meg nem talált. Érdemli látni ezt hát
Egy porszem oly kicsiny mint én -gondoltam-
Érintve kezemmel az Isten arcát.

Indíttatás

Tollat ragadott egy kocka. Miért? Mert érez. Mert fáj. Mert közöny. Mert szeret. Mert egyedül van. Mert örül. Mert kell. Mert nem értették meg. Mert köszön. Mert önálló. Mert sokoldalú. Mert mert.
Itt szavak lesznek. Szavakkal játszani, dobálózni, magunkba szívni, enni, rágni, hümmögni, nem szólni, hallgatni, metakommunikálni, elmúlnak. Amit leírtunk az marad. A megragadott érzés teremt közösséget szívek és lelkek között. A leírt szó. Amin mindenki mást ért, és mindenki számára mást jelent, mégis összeköti a két embert, mert a szó ugyanaz.
Amit nekem mondanak a szavak azokat egymás után írom. És lesz a szöveg ami érez, lüktet. Minden szívdobbanásnyi szó kiált, és beszél. Mindenkinek azt mondja, amit hallani szeretne.

"Hiszen én ha azt mondom: tej, nagy diófát látok, a lomb közt kis égdarabok, a fa alatt kerti asztal, pohárban tej, tündöklik a tej, a táj... De lehet, hogy ő arra emlékszik, hogy nem kapott tejet, nem volt. És az anyja messze volt. És megütöd a szóval. De ha megtalálod neki azt a szót, amit keres, társad lesz és válaszol. És válaszában felfénylik az elveszett szó, ami gyermekkorod zsebéből valamikor nyomtalanul kigurult. Ha megtalálnám, sose merném többet kimondani a szót: szeretlek."

Romhányi József: Káka tövén

KÁKA TÖVÉN...

Körös-körül rút ingovány.

Itt sohasem úszik sovány

csolnak,

mit habok locsolnak.

Evezhetnél bármily daccal,

nem bírnál e sűrű zaccal.

Ha lép a láb,

cuppan a láp.

Elsüllyedsz bokáig,

aztán meg tokáig,

s ott sínylődsz sokáig,

míg a gáz

és a láz

a tested rázza,

s leigázza.

A víz szinte kásás.

Benne zöldell nád, sás,

a sok kígyó, béka,

és madár hajléka...

Káka tövén, – tolla töltő –

Ül magában s költ a költő.