Új szerelembe mártott nyílhegy pattan le szívedről,
Mit céltáblául tűztem jó messzire ajzott íjam elé.
S te páncélszekrénnyel bástyáztad körbe a széf kulcsát ellopva kezemből
Hogy fürkésző szemeim sose lássák meg benned a két
Álnok puha kéz kard-döfte sebedből dőlő vérpatakot.
Még fiatal voltam, csak követelni tudó gyermek, elhagyatott.
S könnytől hályogosult szemeim nem láttak semmit a kinti világból
A Víz pedig ott csobogott, lábam mellett forrás buggyan elő
A Viz, melynek nem okoz gondot sem páncél, sem széf vas acélból,
Mert úgy árad szét lomhán, hogy forró, ömlengő, ölelő,
S lassú ölelése rozsdát mar a mesterien munkált, szívkordonokra,
S az embernek sincs már szüksége a mártott végü nyilakra.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
-
Értsétek meg végre már törékeny az igazság mint az üvegpohár ember ember felett ember dolgok felett igaz szívvel ítéletet nem tehet emberség...
-
A világ olyan gyorsan fejlődik, hogy az emberi kultúra nem képes a lépést tartani. Az elmúlt húsz-harminc évben nagyobb és gyorsabb fejlődés...
-
KÁKA TÖVÉN... Körös-körül rút ingovány. Itt sohasem úszik sovány csolnak, mit habok locsolnak. Evezhetnél bármily daccal, nem b...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése