Az otthontalanság otthona a múlt a jövő és a jelen

Miért nosztalgiázunk? Mert azokra a szép emlékekre gondolunk, amik a múltban örömet okoztak. Szeretjük őket. Elmosolyodunk rajtuk, olykor magunkban nevetünk. Én hangosan is szoktam, az utcán is. És közben nagyon is elfelejtjük, hogy az életet csak előrefelé lehet élni.
Sokszor azt kívánom, hogy forogjon vissza az idő kereke, és másképp csinálhassam azt amit régen csináltam, annak a tudatában, ami most van. A múltbeli események mind olyan szépek. Olyan biztonságosak. Megtörténtek, és vannak. Nincs valószínűség, hogy döglött macska meg élő macska, elbomlott atom vagy nem elbomlott, belenéztünk a dobozba, és ami a múlt az már a valóság. A jövő pedig olyan bizonytalan.
Mindig azt kívánom, bárcsak lenne egyetlen egy darab pont a világon, ahol otthon vagyok. Legyen az Nagykanizsa, legyen Tótszerdahely, legyen a kollégium, legyen bármi. De tudjam azt, hogy az az enyém. Mitől lesz otthon az otthon? Attól, hogy biztonságos. Ott van valaki aki állandó. Mondjuk apa és anya, vagy egy férj/feleség. Vagy adott esetben egy ház. Valami. Rossz belegondolni abba, hogy az ember akár egy pillanat alatt is elveszíthet mindent. Mert hazajön és már nincs kutya. Az autó már nem fehér, hanem piros. A ház, ahol gyerekkorodat töltötted, már másé. A társad elmegy. Akik az otthont jelentik neked, azok pedig előbb utóbb elmennek. A tárgyak megfakulnak eltörnek, feleslegessé válnak. Semmi sem a tiéd, semmi sem örök, semmi sem biztos. Az otthonra vágyom, és nem tudom, hogy hol van. Én vagyok a saját otthonom. Magamban van, és egyszer majd nekem kell lennem az otthona valaki másnak, vagy másoknak. Nekem kell lennem az a biztos cölöp az Antarktisz közepén, amihez mindig vissza lehez nyúlni, amihez visszamehetsz, és tudod, hogyha látod azt a cölöpöt, a referenciapontot, az origót, akkor soha nem fogsz eltévedni a világban. Mutass egy biztos pontot, s én kimozdítom a világot a sarkaiból- mondta valaki nagyon okos, lehet, hogy Arkhimédész. Nincs ilyen. Te magad vagy a saját magad biztos pontja, és az élet ehhez a pontot képest megy előre, és előre és előre, és egyszer majd lekonvergál.