Cigányélet

Cigányélet ez barátaim. Nagykanizsa-Budapest, Budapest-Nagykanizsa. Amikor el kell indulnom otthonról szinte mindig lelkibeteg vagyok. 220 km, 2:40 1820 Ft.
Ám amikor meglátom a Nagyszőlős utcát, majd a Kosztolányi teret, aztán az Alle-t, majd a kombit, végül a Petőfi hidat, mindig azt is érzem, hogy akármennyire utálom, mégiscsak egy kicsit mintha hazaértem volna. Megjöttem. Otthonból otthonba. Ritából Ritába. Zrk. 3 óra alatt kell átvedlenem egyik énemből a másikba. És egyik álarc helyére gyorsan másikat ragasztani. Mert játszok valamit otthon, valamit itthon, a kettő között pedig egy három órás út a szál. Úgy néz ki ez, mint egy súlyzó. Hosszú egyenes két végén valami nagy. Csoda, hogy képtelen vagyok út közben az alváson kívül bármit is csinálni? Tanulnom esélytelen, az olvasás sokkal lassabb és fárasztóbb, a fejem üres, ima közben elalszom.
Cigányélet ez. Amikor az ember nincs otthon sehol, és nem önmaga sehol. Amikor már azt hinné, hogy na megjöttem, otthon vagyok, akkor megintcsak szednie kell a sátorfáját, összepakolni a 90 literes hátizsákot, egyik kézbe gitár, a másikba valami más, az óra otthon marad, a gyűrű istentudja hol marad. Jaj elfelejtettem a telefonom.
A piros tornacipő kilép az automata ajtón. Megérkezem. Nem vár senki. Annyira rossz. Annyira. Egyetlenegyszer fordult elő a több mint másfél év alatt, hogy valaki kikísért a megállóba, és integetett mikor elindultam. Most sem hiányoztam senkinek, de ugyan miért is hiányoznék? Egyedül szedem ki a csomagtartóból a cuccaimat, egyedül cipelem le a lépcsőn, föl a lépcsőn, egyedül égetem le magam kétszer a bérletpénztárnál, mert persze, hogy a nyolcvan cuccom közül valamelyiket ott kell felejtenem, és persze, hogy a biztonsági őrök gyanakodva nézik a madzaggal átkötött dobozt, hogy vajon nem-e bomba. :) Felérek a szobámba, és lehet, hogy nem vagyok egyedül, de egyedül vagyok mégis. És mégsem vagyok egyedül.
Cigányélet ez.