A festő

Zsolt atyának, 60. születésnapjára 

Freskókként tapadnak öblösre formált szavak

szent falak magaslataira. A lakk,

az ecset, az akril, a spatula egymás után

sorakozik a művész oltár-terepasztalán.

S a műteremben ácsorognak százan

kezükben fa, vagy egy vászon

üresen, félkészen, giccsesen vagy elrontva... egyrakáson.

S az alkotó becammog, hogy dolgának nekilásson.

Ide kontúrt vázol, ott javítja a formát,

Dalolva keni színeit, átfedi megfakult foltját.

Van, hogy egész kompozíciót is tervez.

Vagy semmi mást nem tesz hozzá a képhez,

csak egy észrevétlen árnyékolást.

De a mű mégis sokkal jobb szemlátomást.

S a vásznak csak jönnek, sorba, újak,

vannak, akik értetlenül elhúznak.

Ő csak festi, szavalja színeit eltökélten,

ujjai foltosak, terpentin a tüdejében,

de csak makacsul körvonalaz, ecsetel, és javít,

míg minden részletet nem tökéletesít.

Akkor aztán leül, fáradtan, megnézi az alkotást,

ecseteit kimossa, hallgatja a harangozást,

s már szedelőzködik, de mielőtt folytatná az útját,

a sarokba még odavési kalligráfiáját.