Én csak egy gyereket akartam, és minden felborult, avagy a manapság oly sokat emlegetett életmódváltás kulisszatitkai

Na ha valaki gyűlöli a változást, az én vagyok. XXI. század ide vagy oda, én Nádasdy Ádám versét tudom csak ismételgetni: 

Az átzuhanás, az megterhelő.
Ilyenek: az elalvás, a fölébredés,
...

Ezek a nehezek. Amikor maradok,
az jó: az alvásnak mestere vagyok,
és ébren lenni nagyon szeretek.
...
De átzuhanni egy beállításból
egy másikba, az összekuszál.

 A súlyos egészségügyi problémák nem zavartak, az sem, hogy kéthetente egy napot ágyban vagy a wc fölött hajolva kellett töltenem. Én csakis megfelelni akartam. Saját magam sosem érdekelt. Az ütött szíven,  hogy valakiket ezzel megfosztok az élettől. Most már örülök, hogy így van, saját magamat sem tudtam hordozni, nemhogy egy másik életet.

Azt gondoltam, hogy egy nőgyógyász meg egy gyógyszer megoldja. Nem, egyáltalán nem oldott meg semmit! Tüneti kezelés volt. Ne higgyetek a gyógyszerekben, amik csak tüzet oltanak, mert a valódi problémák nem oldódnak meg tőlük.

Aztán azt gondoltam, hogy a diéta majd mindent megold. De diétázni nem lehet csak úgy. Az ember éves, évtizedes, és ősi szokásait és szorongásait nem lehet átírni csak úgy egyik napról a másikra.

Hiszen annak oka volt, hogy úgy étkeztem ahogy.
Hajnalban öklendezéssel kísérve erőszakoltam le néhány  reggelinek nem nevezhető falatot, vagy még annyit sem, és egy  bikakávét, mert minden nap azzal a szörnyű gyomorgörcsig fajuló szorongással indultam el hazulról.
Oka volt annak, hogy este pedig, amikor a borzalmas stressz lement, teletömtem magam, és ment az éjszakába nyúló csipsz-zabálás.
Oka volt annak, hogy a kínzó fejfájásaim mindig csütörtökre jelentkeztek, addigra már nem bírt a test ezekkel a kilengésekkel.
Oka volt mindennek. Mély oka.

A dietetikus azt mondta, hogy most pedig megváltozol. Elhatároztam, és azt mondtam, jó! Reggelizni fogok. Sportolni fogok. Inni fogok. Annyira elhatároztam, hogy hinni kezdtem benne. Aznap el is kezdtem a diétát, és azóta egy napra sem felejtkeztem el róla. Soha nem hagytam ki reggelit.

Nade az okok nem változtak meg... maguktól. Elkezdtem változtatni az életem napi rutinjait (lassan, és sokat tanulva út közben), kis dolgokat, úgy kezdtek el felgyöngyölődni a szálak, és egyszerre minden elkezdett megváltozni. Míg végül azon kaptam magam, hogy egy teljes karrierváltásba kezdtem, és az egész eddig felépített életemet felborítottam. Felmondtam a munkahelyemen. Képzem magam. Kerestem egy coachot, mert úgy éreztem, hogy segítségre van szükségem. Beiratkoztam zumbára. Kordában tartom az étkezésemet, fél év alatt eljutottam a gyakorlatilag tökéletes és tudatos étkezéshez, hála a technikának is. Egy hónap után elmúltak a kínzó fejgörcseim, fél éve csak egyszer volt rohamom. Két hónap alatt 6 kilót fogytam, és beleférek a régi nadrágjaimba.

S mindezek melléktermékeként 3 évnyi szorongás után olyan munkahelyi sikereket könyvelhetek el magamnak, amelyek egyik napról a másikra változtak meg, és minden nap "thumbsup"-pal jövök ki az órákról, mert azt érzem, hogy elértem azt a pedagógust, amilyen lenni akartam. Azt gondolom, hogy van mit bánniuk a gyerekeknek, amiért megfosztom őket magamtól.

Visszatérve: igen, nagyon nehéz látni azokat (gyakorlatilag mindenkit), akinek ez csettintésre ment, és társadalmi elvárásokat tekintve sokkal előrább állnak az életben. Jó nekik. Én azonban büszke vagyok rá, hogy ezzel megküzdöttem, és küzdök, mert ez egy hatalmas élmény, amikor az ember azt érzi, hogy kontrollálja magát, és van ereje a dolgokat megváltoztatni.