Homokként szétguruló álmok

Pontosan 10 éve volt, hogy ott ültem én, a Batthyányi falai között, matematika feladatokat oldottam meg én. Szerelmes voltam. Álmokat szőttem, világot akartam váltani, alkotni, teremteni, adni, adni, adni. Csak a célcsoport volt a nagy kérdés, az újakat, vagy elmenőket, s én a belépőkre szavaztam.  S mindennek szellemében mentem vizsgákra, tűrtem SzCs szemétkedését, voltam hűséges kutyául mindig mindenkihez, túlságosan, egy idegen országban a szerencsétlenkedéseket, jaj mennyit szerencsétlenkedtem életemben. 

Most minden szétesett. Minden, de minden, ami csak létezett. Egyszerre veszítettem el mind a hivatásaimba vetett hitemet. 

Úgy szeretnék csak egyszer menni meggondolatlanul. Tíz éve élek jónak, megfelelni akarónak, vagy húsz vagy már majdnem harminc? Nem túlgondolni, gondolkozni, csak úgy élni magamnak, és nem mindent centire kimérni. 

Családot akartam, szép házat, kertet. S most nincsen mibe hinnem. S azt is tudom, hogy el kellett mennem innen, de a kérdés a hova. Meg hogy hogy lehettem ilyen ostoba, amikor már az elején láttam, hogy az iskola nem az én utam, s még négy évig csak rajta vonszoltam magam. Sokat tanultam ugyan, de meg soha nem nyugodtam.

S most itt vagyok, szörnyű nehéz terheimet viszem. Egy kerek évig mosolyogtam és örültem mindenki sikerének, ahogy jól nevelt lányhoz illik, de most mindenkire irigykedem. Sírnék egész nap, de egy felnőtt nő már csak nem hatódik meg mindenen. S nem érti-érzi senki, mert mit tudnak segíteni nekem: tízezrekért talán a coach-üléseken, s bárki, akivel, ha  megosztom, csak bánatot okozok,  s így az oroszlánrészét inkább én cipelem. S ez most túl nehéz nekem.