Kilúgozott szívvel ült a hetes előadó előtt. Kezében gőzölgött valami forró, automatás, kávét nem ivott adventben. Úgy érezte, hogy kettéhasad, már amúgy is tele volt repedésekkel. Az esze, meg a szíve, két irányba húzott, és a gyomrában egy béka ült, amelyik egy hatalmas követ nyelt le. Ült ott kabátban, tartva a műanyag poharat, és látszólag nem történt semmi.
Saját magát sem értette sokszor. Nem tudta mit miért csinál. Mindenben ami másoknak érthetetlen volt, ő magára ismert, és minden furcsasággal együttérzett, mert tudta mennyi korlát áll mögöttük. Sokmindent nem úgy csinált, ahogy mások szokták, valami különös ösztönök mozgatták, maga sem ismerte őket, csak furcsák voltak.
Például szeretett álmodozni. Amikor ábrándozott, mindig szépeket gondolt, mosolyokra, kedvességre, aztán a valós életben már korántsem volt minden olyan egyszerű. Álomvilágban élt legtöbbször, szeretett álmodozni. Néha szüksége volt időkre, amikor gondolkozhat. Haladt el mellette az élet. A gondolkozás volt a hobbija, szeretett egyedül lenni, néha egy sarokban, elmélázni, és szépeket gondolni. Ez volt az egyetlen igazi barátja, a gondolkodás.
 Soha nem történt vele semmi, mindig minden belül zajlott. Lassan összegyűrte és a mellette álló kukába dobta a poharat.
Most nem akart gondolkozni, csak válaszokat várt. A kezét az ölében tartotta, összekulcsolva, mint aki imádkozik. Úgy, ahogy tanulta. Nem akart gondolni semmire, csak figyelt. Nem tudta, hol van, elvesztette az egyensúlyát, és azt hitte ülés közben elszédül, vagy menten eldől. Valami nagy nyomás lapította kívülről, ami alatt az ember azt érzi, hogy mákszemnyit sem ér. Nem gondolt semmire, csak  hagyta megtölteni azt a kilúgozott szívet.
Hallgatta a vihar előtti csöndet. Érezte, hogy nemsokára olyan villámok fognak csapkodni, amiket talán még sosem tapasztalt. De most még minden csendes volt, és rózsaszínű az ég alja. Várt, és tudta, hogy az ökölcsapást meg fogja kapni. Még nem tudta mikor. Azt akarta, hogy fájjon. Azt akarta, hogy tomboljon a vihar, hogy utána kitisztulhasson az ég. Vágyott arra a kék égboltra, a friss levegőre, a tenger illatára, békére. 
Kinyitotta a szemét, még mindig a hetes előadó előtt ült. Ki tudja mennyi idő telt el úgy, hogy látszólag nem történt semmi. Úgy érezte magát, mint aki maratont futott, nem volt ereje felállni. Pedig tényleg nem történt semmi.