Hosszú szerelem

Összegabalyodott a lelkem a tiéddel
Úgy hogy már nem tudom, hol kezdődök én,
és hol végződsz te, a másik lény,
akinek kezébe tettem életem,
s riaszt, mint a tűz, mely bűvöli lényegem,
és olyan kusza, zagyva,
mint ezeknek a soroknak a hossza
rím sincs benne...
és nem értem,
Ki vagy Te nékem?
Benned magam kerestem, hasonlóságot,
és szerettelek, mert én voltál Te,
és mégsem szerettelek... jól
a tányért a földhöz csaptam
hányszor és hányszor mondtam és fogadtam
"Most már elég"
"Annyi mindent... és még mindig nem elég?"
Róka voltam,
vad és meg nem szelidített,
a közelségre vágytam és mégse vágytam,
mint aki a tengerből halat és szemetet is merített,
féltem és mégis vágytam.
Menekültem, és hittem, hogy szerelmes vagyok,
és írtam verseket mindenről:
életről halálról, hitről, Istenről,
csak egyedül szerelmest sosem tudtam,
mindig csak húztam és halogattam,
és sosem tudtam, nem jöttek a rímek,
sem ötlet.
Minden versemnek szépen megszerkesztett volt a váza
különleges, mint a csiga háza,
csak pont a legfontosabbat nem montam el soha,
nem voltak rá sem szavak sem forma,
és próbáltam, de nem ment,
a szavak fele mindig szétment,
és a legszebben akartam, de kicsúszott
az összes szó csorbán búcsúzott,
és azt mondta nemjó!
Hát ha nemjó, nem jó!
S most itt állok ilyen pőrén,
egyszerű szavakat nyökögvén,
vagy próbálva dadogni,
mikrofonba harsogni,
vagy mindegy hogyan,
csupaszon és szegényen,
bevallva, hogy nincs semmi másom,
mint a reményem,
és egyszerű dadogásom,
sem szónoki,
sem művész,
csak egyszerű
tűzvész:
Szívem szívednek ütközött,
Két májusi biciklikerék között,
és hagytam, hogy ujjadnak lágy hajlása,
a kezemet megkoronázza,
s hagytam,az ujjbegyek érintését,
s a szemek fénylő rését.
Egy fényképem is van,
idézet alatta:
Új parancsot adok nektek. Szeressétek egymást, mint én szerettelek titeket.
Tudtam, hogy jó pár,
bármennyire kár
a sok konfliktus, teher,
amit le kell
győzni,
és megoldást főzni:
Tanultam,
újra és újra megbotoltam,
és csodáknak tanúja voltam,
mikor százkilométerekre távol
földeken, mit nem ugyanazon határ határol,
egyszerre dobbant velem szíved, és
egyszerre lobbant új életre a fény,
egyszerre motoz agyunk, és
egyszerre együtt vagyunk.
Azóta, hogy a májusi nap megvillant akkor a küllőn,
ujjaid érintését itt hordom a szívemben külön,
testvérem,
ikertestvérem,
Felem, Másom, Mindenem,
Akinek talán teremtve lettem hirtelen,
Annyi kavar
és csavar,
s a nyűg
csak nyög.
Ki vagy Te nékem?
Talán én sem értem...
Csak szíved szívemnek ütközött,
lelkem a tiéddel összegabalyodott,
énem a lényedbe belehabarodott.
S közelségedtől félek.

A vad háborúba ájult Szerbiából,
Szeretlek, s nem mondtam el jól sosem.
Játszót játszó, ostoba semmi játék,
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
Ösztöneimmel belemartalak
Hangod befonja álmom,
Kezed párnámra hull elalvó nyírfaág,
De benned alszom én is, nem vagy más világ,
S idáig hallom én, hogy változik
A sok rejtelmes, vékony, bölcs vonal
Hűs tenyeredben!
Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon,
Fájása édes, hadd fájjon, hagyom,
Mert nem tudok én meghalni se élni se nélküled, immár.
Mert benne élsz te minden félrecsúszott nyakkendőben,
Mint a Mont Blanc csucsán a jég.

A nagyokat sorolom, de nem elég,
szétgurulnak, mint a golyók szanaszét.
Hitemet és erőmet adom neked,
nem szerelmet ígérek,
nem mosolyba takart haragot,
biztonságot inkább, hangot,
nyílt beszédet,
bensőséget, és meghittséget,
a szenvedélyt és megfeszítettséget,
a hűséget és az igent,
hogy a szerelmünk soha
ki nem alvó parázs
legyen.
Balázs!