engedjétek hozzám

Ám a templom előtt a téren 

Egy kis szökőkút működik, kérem! 

Körbebiciklizős, vízbe pancsikolós, 

Galambkergetős, rózsaszagolgatós. 

Gyereknek kész vízi paradicsom, 

Meleg is volt, gondoltam, hadd játsszon, hagyom. 

Anya! Miért nem maradunk misére? 

Kicsim, nem úgy vagyunk most öltözve. 

Mégiscsak papok oktattak dress code-ra. 

Templomi etikett, vállak, térdek takarva. 

Anya, de akkor éneklünk a Jézuskának, hogy örüljön? 

Folyt is rólunk a veríték kegyetlen, 

Isten látja lelkemet, én a templomba bementem. 

És úgy énekeltünk, visszhangzott az égig, 

Ám, hogy mégse botránkoztassak senkit vérig, 

A gyerekeket gyorsan kitereltem, 

S a kávára lélekemelten leültem. 

S míg a páréves rótta a kútköröket

Ültünk ott a kocsiban a kicsi, meg az anya. 

Ekkor jelent meg a farizeus nyanya. 

"Igaz keresztény" volt szoknyájára írva 

Merthogy sok nem látszott ki, csak a lába ujja.

Mintha megszállta volna a Szentlélek vagy az ihlet,

Gondolt egyet s engem rendre intett. 

"Az ön öltözéke igen kellemetlen. 

Kérem távozzon a templom térről innen! 

Nyáron rövidnadrág? Ujjatlan?!

Hallatlan!" 

Bocsánat, nem is tudtam, hogy a templom előtti téren

Is tilos az ücsörgés nyári öltözékben.

Én mást olvastam a vaskos Bibliában 

Fedetlen vállú Magdolnáról, 

máshol jézusvágyó gyerekekről. 

Dehát mit vitatkozzak olyannal, 

Aki vallásrendőr! 

Így hagytunk ott szökőcsapot, papot,

Jézuskát, rózsát, misét és galambot. 

Zajlik az élet, az azt jelenti, hogy van élet

/BKG/

karácsonyi boldogság

Pótszem nélkül színes fénygömbökké pocsolyásodott LED-ek random szóródva egy egyenlő szárú háromszögnyi területen, kedvesed karjában, s a kisded is alszik. 

Korai sirató

Harminchat fokos lázban hívnálak mindig,

s te nem vagy elérhető, anyám.
Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik,
kinyujtóztál a kórházi ágy matracán.
Harsogó kacajból és bölcs szavaidból
próbállak visszatáncolni téged;
de nem futja, már látom, az időből,
a sejtdetonáció eléget.

Utoljára még dobozokért mentem, 

a Covid vége volt,

S ez összekuszálódott Budautcán

indulásra készen állt a Ford.

Levelet, kötetet írtam neked,

Aggódtam, annyi sokat fogytál,

Én, konok spenótot is szereztem

S te már sehol se voltál. 

Tőlem elvetted, kések alá dugtad

Édes emlőd s agyad,

Istápoltad fiaid, helyre raktad,

S lám, mégse mentetted meg magad?

E-mailünk, olvastad, átírtad, javítottad,

Mondtad: Ne úgy, pozitívval fejezzem!

Most a klinikán lóg megbéklyózott csuklód,

Hát, jól átvertél engem!

Ettelek volna meg!... Te szanaszét

Osztogattad magad - kértem én?

Miért jártattad rongyosra a szádat?

Hogy a "legodaadóbb tanár" legyél

Az iskolacímer közepén?

Örülnék, ha egyest adnál még egyszer!

Boldoggá tenne, s igazamig vitáznék,

Haszontalan vagy! Nem-lenni tetszelegsz

S mindent elrontasz, te áttét!

Nagyobb önbecsapó vagy mint bárki

Kit elragadnak csip-csup sikerek!
Suttyomban elhagytad egy életen át 

Sulykolt józan, épeszű hitedet.
Azért adtál harminc évig hizelegve
Hogy hibáztass érte az utolsó órán?
A lányodnak kél átkozódni kedve -
Nem hallod, anyu? Szólj rám!

Elcsitulgat lassacskán a lelkem,
A sok történet kuka. 
A bolond, ki csüngött anyja szavain
Észreveszi, hogy milyen egoista.
Kit anya szült, az mind csalódik végül,
Vagy így, vagy úgy, de talán jobb ennek így lenni,
Sorban, mintha egy anya kíséri végig
Gyermekét meghalni.

Anya, ne hagyj itt

Pici vagyok, mi lesz, ha kilépsz az ajtón?

Örökre a mindjárt, mit jelent, nem tudom!

Vegyél karodba, úgy félek, ölelj meg forrón!

Nem beszélsz hozzám, magam orra bukom.

Parókák és maszkok, sok magányos állat.

A nap is szipogva süt, hüppögi a meséket,

Felsírok éjszakánként, hogyha nem talállak.

Én nem így képzeltem el ezt az egészet. 

Nekem anyuillat ül a szombatlepedőkben,

Kedves biztató szavad, harsány nevetés,

Most halálszag  terjeng kinn a levegőben

Hozzád bújhatok még egyszer? Kevés!

Csak a dagadt ruhát cipelted, kértem én?

Szórtad magad idegeneknek, nem értem én.

Alkudozom, csak még egy napra kérem én!

Anya, ne hagyj itt, fél a kislány és én!

Anya, taníts!

Anya, taníts meg élni, 

Szemem először kinyissam résnyi-

re, és meglássalak téged, évnyi

várakozás után pillanatot vésni.

Anya taníts meg bízni,

Ha máshogy, karodban ringva sírni,

Almát enni, puhikára hízni,

Levegőben röp-köröket írni.

Anya, taníts meg aludni,

Úgy szeretek figyelni, tanulni,

De ha elfáradok engedj meglazulni,

Nézz rám, ne tudjak görcsbe gurulni.

Anya, taníts meg imádkozni,

S  hogy hogyan is kell gitározni,

Nem tudom, mit jelent hálát adni,

Csak hangodból tudom kihámozni.

Anya taníts meg nevetni,

Vidámságodat tízszer is átvenni,

Csikizni, emelni, mindent énekelni

Anya, kérlek, taníts meg szeretni!

Kicsim, taníts türelemre,

Homokot szórjak izzó dühömre,

Sárkányommal való küzdelemre,

Szavakkal durván pecsételve.

Kicsim, taníts meg terhet cipelni

Innen nem lehet csak úgy kimenni

Mindent előre gondosan kitenni,

Ázott szárnyam alatt csendesen szipogni.

Kicsim, taníts megragadni 

a pillanatot, a létet, kacagni,

Megállni, nyugodtan vasalni,

Egész nap felesen limlomot matatni.

Kicsim, taníts elengedni,

Szorongó öklöm kiereszteni

Enyém vagy, de ez nem jelentheti,

Hogy támaszom ne lenne neked átmeneti.

Kicsim, taníts meg vezetni,

Példaként is bukva heverni,

Emelt fővel fejemet leszegni,

Kicsim, köszönöm, hogy tanítasz szeretni!

Szomorú, boldog dal

Van már kenyerem, korom is van
Van gyermekem és egész férjem,
A fejem, néha, minek is van?
Van idestova mindig egészségem.
Van kertem, a piros szamócák,
Hajlongnak, édesen mosolyognak,
A ringó rozmaring levélhajócskák
Egy nagy ládában mocorognak.
Van finom, puha takaróm is,
Telefonom, laptopom, tévém,
Van gőzölős jó vasalóm is,
S fagyasztómban mindig egy jégkrém.
Amerre járok, vagy belépek
Magamtól előre köszönök még,
Kettőt előre, egyet hátra lépek
Ha benn lennék, vissza se köszönnék.
Van villanyom, izzik a villany,
Gyűrűm van igaz színaranyból,
S kék töltőtollam vígan illan,
Szájam ma régi dalra hangol.
Hajtottam, szétcincáltam a testem,

S végig maradni hitelesnek, 
És jártam a bús Budapesten,
Megfelelni ezer idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Nem mondhatnám, sokakat izgat,
S nem jövök, beteg vagyok másnap,
A munka nélkülem is tovaballag.
De néha megállok az éjen,
Zokogva, nevetve öleljem.
S tartom a kincset és nézem,

A kincset, a kicsit, az ölemben.
Mint álmából, aki feleszmél,
Fejéhez csapva haragban,
Agyam kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert megvan a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Senki vagyok kinn a világban
De otthon vagyok itthon az égben.