A nem történt semmi mese

Kinyitotta az ajtót, hajáról csöpögött az eső. A folyosón megcsapta a bódító meleg, ami a kinti hűvöshöz képest visszataszítónak tetszett. Elindult felfelé, a negyediken lakott. Lépcső. Lépcső. Közben eszébe jutott a cipő. A villanyvezetékre volt felakasztva, hazafelé jövet vette észre. Ismerte már ezeket a lépcsőket, minden nap kétszer kutyagolta őket végig, mindegyiket, sorban, el nem tévesztve a sorrendet. Soha nem cserélte föl. És soha nem hagyott ki egyet sem. Az egyik után mindig a másik jött. Már a második emeleten járt. Kinézett az ablakon, és látta a halottas novembert, amint az esővel keveredve szétkenődik a földön. Az emberek benne tapicskoltak, és csúszott a talpuk alatt. Harmadik emelet. Nem gondolt semmire. Lépcsőzött. Fáradt volt. A korlátba kapaszkodott, úgy vonszolta magát. Talán egy pillanatra meg is állt. Mindig a harmadik emeleten tartott szünetet. Sosem győzte le az egészet egyszerre. A vége előtt mindig elfogyott a szusz. Csak egy pillanatra állt meg. Senki nem látta, csak ő tudta, legbelül. Felért. A számokat nézte... 413. Elővette a kulcsot, és közben arra gondolt: Tulajdonképpen semmi sem történik.