A magányról

Önfeltárás és együttérzés
...
A humanisztikusok teszik a legnagyobb hangsúlyt a hiteles, együttérző kapcsolatokra. Úgy vallják, a személy hatalmas erőforrásokkal rendelkezik, és ezeket pozitív, támogató kapcsolatok által mozgósítja, amelyek elnegedhetetlenek a személy önelfogadásához, és hogy önmagával harmóniában lévő teljességgel működő személyiség legyen. Ha valaki társtalan magányos, nincs, aki megerősítse legbelsőbb vágyait és gondolatait, a magány negatív érzelme mellett önmagában is bizonytalan személlyé válik, és a világot sem látja pontosan. 
...
Sokszor vagyunk úgy, hogy amikor másoknak mesélünk gondolatainkról és érzéseinkről, mintha magunknak beszélnénk, magunkat bíztatnánk, világosabbá válik, ami eddig homályban volt. Amellett, hogy belátásunk növekszik, visszafojtott érzéseinket is ki tudjuk fejezni. Ehhez viszont egy másik személy támogatása, visszajezése is szükséges: az élmény, hogy nem vagyunk egyedül. 

Jézus az együttérzés ikonja

Ha  a másik ember együttérzése ilyen áthatóan gyógyítja a magány okozta sebeket, mennyivel inkább felszabadító az isteni együttérzés. Jézus élete és halála bizonyítja, hogy érdekli őt az ember, és szereti tökéletlenségével és nyomorúságával együtt. Együttérzése nem pusztán tekintet, hanem osztozás, magára vette állapotunkat, elszenvedte szenvedésünket. Aki ennek az igazságát, megértette, semmilyen tekintetben nem mondhatja magát magányosnak. "Íme az Isten báránya, aki elveszi a világ bűneit!" az eredeti görög szövegből: "Íme az Isten báránya, aki hordozván a világ bűneit, elveszi azt." 

A másik ember szenvedésének megközelítése emberileg szinte lehetetlen, a szükséges erő az isteni együttérzésben gyökerezik.

SZÍV újság 2011. október

Kérdés: tapasztalta ezt már valaki? Van-e isteni együttérzés, ha Isten "pusztán" értékek összessége?

Kérdés: van emberi együttérzés? Van-e igazi emberi együttérzés, vagy legfeljebb sajnálkozás: "Magatokat sirassátok!" Hány olyan emberrel találkoztam, akik együttéreztek velem? Hány olyan eset volt, amikor valaki velem együtt sírt? Mindig érzem, ha valaki együttérez velem? Én hányszor tudok együttérezni másokkal, és milyen gyakran? Éreztem-e már úgy együtt valakivel, hogy nekem ugyanúgy fájt, mint a másiknak? Át kell-e vennem mások terheit ilyen módon, vagy milyen sokáig kell a másik terhét hordozni? Pszichológusok, tanárok, orvosok, papok, akik mások terheit hordozzák, miért nem halnak ebbe bele, miért nem őrülnek meg? Mi a franc ez az egész, és miért nem találkoztam eddig ezzel az értékkel közelebbről?