Ódák ódája

Mióta készülök, hogy elmondjam neked

De mindig elodázom, a magyart nem értheted,

Egy képben csak talán, s csupán a lényeget, 

Bazsalyogsz bennem és tudatra ébreszted létemet.

Keresek szavakat, mik hitelesítenék

szerelmem rejtett csillagrendszerét:

Meleg víz vagy, körülölelsz, ha fázom,

Horgony vagy te, mely belémakadt,

Esernyő vagy te nekem, ha ázom,

és puha párna a szíved alatt.

Hasonlat mit sem ér, felötlik s eldobom.

A legszebb metaforán dolgozom.

S még mindig nem tudom elmondani neked,

Hogy mit is jelent nekem óvó tekinteted,

A nagyokat idehívom, de még ők sem elegek,

Csendben bólogatok csak, Radnóti, értelek. 

Milyen az, mikor jöttödre várok,

S boldogan a nyakadba ugrom, ha megtalállak.

Mosolyod színarany golyó, szétgurul lépted után

S gyűrűd érintése csendül egy üres vizespohár falán.

Hitvesem vagy, de így még nem szerettelek soha, 

Megmentőm vagy te,  és édes mostoha.

Saját önpusztításomtól óvsz meg. 

Fáradt vagy s én is, mert hosszú volt a hét. 

Folynak a hétköznapok, mit is mondhatnék? 

De semmit sem ér már sem érzés, se szó,

Mikor csak csont marad belőlünk és néhány hajcsomó.

Ezért erőlködöm, mielőtt lemegy a nap,

S elfut a Szinva-, a Dera-, a Szalajka- meg a Duna-patak:

Szeretlek, mint anyját önző gyermek, 

Mint mélyüket a sikoltó vermek,

Szeretlek, mint a test a lelket,

Tüdő a levegőt, izmok a nyugalmat.

Szeretlek, ahogy élni szeretnek halandók,

Amíg meg nem halnak.

Szerelmem legmélyebb titkos rejtelmeibe

Engedlek, oda, ahol testté lett minden ige.

Ahol csak te vagy, voltál és leszel nekem,

Tiéd elmém minden zuga és minden pókhálós sarok.

S mikor lecsendesülnek a forró viharok, 

Én tehetetlenül könnyezem.

És olyankor köztünk interferál valahol az istenem.

Kezed a párna alá nyúl, elalvó nyírfaág,

De hozzád tapadva alszom én is, nem vagy más világ.

S idáig hallom én, hogy hullámzik a sok

Hűséges, bohó, mély vonal forró tenyeredben.