Beszálltam a metróba. Meleg volt, de benn ment a klíma. A copfomból kitéptem a kihullni készülő hajszálakat, egy maréknyi haj maradt a kezemben. Nem akartam ledobni pödörgetni kezdtem, majd ha felérek, kidobom.
Az ember, ahogy idősödik, egyre komplexebben látja a világot. Valahogy minden egyre egyszerűbb, egyre tisztább, egyre elviselhetőbb. A történelem is valahogy összeáll. Nincs nagy tárgyi tudásom hozzá, de a részletek nem is szükségesek. Van egy magasabb rendszer az összefüggésekkel. A matematika is összeáll. Ahhoz van tárgyi tudásom, sok is. Mégis mégis, egyre komplexebb, egyre világosabb. Az emberi kapcsolatok is összeállnak. Minden kapcsolat tiszta és világos lesz. Közöd lesz hirtelen emberekhez, azért ahogy a szemedbe pillant, ahogy rádmosolyog, vagy csak kihallgatod, hogy mit mond a társának és arra gondolsz, milyen jó fej, vagy mintát veszel abból, ahogy az anya a kisgyerekével beszél, ezek mind mind kapcsolatok és mindhez közöd van, mert ott vagy, szemtanú, valaki vagy és nem bújhatsz el a tömegben. Olyan tiszták lesznek a kapcsolati hálóid, hogy azt is megérzed, hogy kik tartoznak össze a metróban, annak ellenére, hogy nem beszélgetnek és méterekre vannak egymástól.
Egy indiai család utazott velem szemközt. Külön-külön szálltak fel, az apa és az öregasszony, egy fiatal lány, egy anya alkatú, aki egy 12 év forma fiúval váltott néhány szót. Amúgy nem beszélgettek. Egy-két állomásba telt, míg rájöttem, hogy együtt vannak. Egy néger és egy fehér lány azonnal át akarta adni a helyét, amint beszálltak, és az angolra fordult párbeszédben az ist megkérdezték, hogy hova tartanak, az öregasszony leült. Jó fejnek tartottam a fiatal párt a kedvességükért. Egyébként furcsa család volt. A fiú arca égésnyomokkal volt tele, a homlokán fekete, üszkös a teste többi részén a hámló, alatta az új rózsaszín bőrrel, az arca puffadt. A karja olyan sovány volt, hogy nem volt rajta hús. Csak egy hosszú csont és a rátapadó égedt, hámló bőr. Nem tudtam levenni róla a szemem, annyira meghökkentő látvány volt.
A kezemben lévő hajra néztem, amit zavaromban már galacsinná gubancoltam. Míg csont marad belőlem, s néhány hajcsomó... kost i kosa. Milyen furcsa, hogy egész nap ez a strófa járt az eszemben. Te a csont én a hajcsomó.
Figyeltem őket egy darabig. Aztán nem történt semmi. A család leszállt a Kálvin téren. Én felmentem a Rákóczinál és eldobtam a hajcsomót.
Ugyanez a történet szóban:
- Képzeld, hullik a hajam!
- Aha.
- Egy egész csomót kitéptem ma.
- Hova kössem a biciklit?
[Pár órával később, a háttérben a tévében szólnak a hírek.]
A metrón találkoztam egy indiai családdal, annyira furcsán néztek ki! Az öreg nőn ilyen színes lila ruha volt, meg csapzott haja, tuti hogy indiaiak voltak. A fickó olyan sovány volt, hogy majdnem leesett róla a nadrág. És képzeld el, hogy volt egy fiú is, akinek az egész arca olyan volt, mintha megégett volna de alatta már nőtt az új bőr, a karja meg olyan sovány volt, nézd, mint az én karomnak a fele. Csak a csont volt és semmi hús rajta. Annyira félelmetes volt! Kikapcsolhatom a tévét?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése