A közelség átka

Legyen szó bármiről ami közel van. Elérkezik majd annak az ideje, amikor el kell, hogy menjen. Legyen tárgy, legyen egy autó, legyen kutya, legyen virág, legyen ember... Mindenem amim van, nem az enyém, csak kölcsönbe kaptam, és használhatom. Bérlem. Néha persze elvesznek tőlem valamit, ami nagyon fáj. Valamit amit megszoktam. Ami közel állt a szívemhez, ami az enyém volt, az enyém is volt. Az időm volt benne, gondolataim, hozzáértem, láttam, szagoltam, ízleltem, hallottam, közöm volt hozzá. Elmegy, és valami akkor megváltozik. És minnél közelebb van, annál nehezebb.
Semmi sem az enyém. Sem a Skoda. Sem Draco. A pénztárcámat, ami több mint tíz éve az enyém volt ellopják. Egy lukas farmer, ki kell dobni. Gyerek voltam, és a tesóm összetörte a kedvenc bögrémet. Nem anyáztam, de nagyon fájt. A kiskaktusz ami kiszáradt. A fiam, aki odaszalad a lábamhoz, miközben a mosogatónál állok. A férjem, aki hazajön este a munkából.
Járkálok fel alá a lakásban, és nézegetem a tárgyakat. A sótartót, a felaprított fát, a tollat, a széket, kimegyek a verandára, nézem az eget, az üres kutyaházat, a füvet, a kertet, és semmi sem az enyém. Belenézek a gőzölgő csészébe, a teámra, és azt mondom: Hát még te sem, akit most megiszok? Még ő sem.
Az egész életem is csak kölcsönbe van. Kikölcsönzött könyv. Csak arra kell ügyelni, hogy meg ne sérüljön, amíg vissza nem viszem a könyvtárba.