És eszembe jutott a dalszöveg, hogy mindenki függ valamitől. Hát én a kávétól.
Régen függtem a tökéletességre való törekvéstől. Az volt az elvem, hogy nagy akaraterővel az ember bármit el tud érni, amit csak akar, csak nagy akarat kell hozzá. Ma már úgy gondolom, hogy ez lehetetlen. Lehetetlen, hogy valaki tökéletes legyen. Mert mindannyian tökéletlenek és hibásak vagyunk. Hibázunk, folyamatosan. Rosszak vagyunk, és soha nem is leszünk jók. Régen azt gondoltam, hogy jó vagyok. És nehéz azzal szembesülni, hogy nem. Régen azt gondoltam, hogy egyszer majd nagyon jó leszek. De nem leszek soha nagyon jó. Olyan maradok amilyen vagyok. És az alapjaim soha nem fognak megváltozni. 22 év. Ez az az életkor, ahonnan már nem lehet visszafordulni, mert az ember kialakult. És úgy viszi tovább magát, amilyen. Azzal a tudással azokkal a világnézetekkel, erkölccsel, szokásokkal, egészen az öregkoráig. Úgy félek attól, hogy egyszer öreg leszek, és magányos. Úgy félek, és annyira utálom magamat. Mi értelme van annak hogy éljek, ha mindentől félek. Nem akarok félni.
Annyira a psziché vezet. Milyen tett van amit én teszek saját döntésből? Úgy érzem, mintha mozgatna valami, mint valami bábot. Történik valami, arra válaszol egy érzés, és az érzés miatt kiváltódik egy reakció, és nem vagyok ura magamnak. Nem tudom mi az ami mozgat, talán az évtízezredes evolúció, és pszichológia. És gyűlölöm ezt a felsőbb erőt, mert ez nem én vagyok, és semmit nem teszek én, csak szereplő vagyok egy szinpadon.
Függés a kávétól. Függés az egyedülléttől, hangulatoktól, emberektől, szerelemtől, szokásoktól, a psziché játékától, a vallástól... Miért csak a kávét a cigit az alkoholt meg az internetet emlegetjük? Amikor az ember sokkal súlyosabb dolgoktól is függ. És ezekhez mi az az egy bögre kávé, amit épp most ittam meg, amíg ezt leírtam.
„A tudomány megtanított arra, hogy bolygónk egyetlen kicsiny világ egy kicsinyke naprendszerben, amely galaxisával együtt elvész a mindenség végtelenjében. A tudomány arra is megtanított minket, hogy akaratunkon kívül eső erőktől függünk – agyunkat kémiai folyamatok szabályozzák, tudatalatti elménkben különböző konfliktusok kényszerítenek arra, hogy bizonyos érzelmeket érezzünk és bizonyos módon viselkedjünk, anélkül akár, hogy ennek tudatában lennénk.
VálaszTörlésAz emberi mitológiát a tudományos adat helyettesítette és magával hozta az értelmetlenség érzetét. Milyen jelentőséggel is bírhatnánk, amikor érthetetlen kémiai és pszichológiai erők martalékaként hánykolódunk egy olyan világegyetemben, amelynek felmérésére még tudományunk sem képes?
S mégis, ez a tudomány segített hozzá a kegyelem valóságának felismeréséhez. Megkíséreltem e felfogás közlését [a könyvemben].
Mert amint az ember felfogja a kegyelmet, többé már nem érzi magát sem értelmetlennek, sem jelentéktelennek. Az a tény, hogy létezik egy rajtunk és tudatos énünkön túlmutató erő, amelynek célja lelki fejlődésünk, elég ahhoz, hogy jelentéktelenségünk érzetét tompítsa. Mert ennek az erőnek a létezése bizonyosság arra, hogy fejlődésünk roppant jelentőségű valamilyen erő számára.
Ezt az erőt nevezzük Istennek. A kegyelem létezése nemcsak Isten létezésének nyilvánvaló bizonyítéka, de annak is, hogy Isten óhajtja az emberiség lelki fejlődését.
Életünket Isten szeme előtt éljük – nem látókörének szélére szorulva, hanem középpontjában. Valószínű, hogy az általunk ismert világegyetem csak egy lépcső Isten országának bejárata előtt. De nem vagyunk elveszve vagy elveszejtve ebben az egyetemben. Ellenkezőleg: a kegyelem arra mutat, hogy az emberiség a középpontban van. Ez a tér és az idő azért van, hogy átutazhassunk rajta. A kegyelem segít, hogy föl ne bukjunk és megsúgja, hogy az út végén várnak minket. Kérhetünk-e ennél többet?”