Arról, hogy minden érzelem kemény döntés kérdése

Dönteni csöndben csak csöndben lehet
Egyedül te vagy, ki magad megértheted
Mások mondanak zöldet feketét,
Temperáikat arcodon kenik szét.
Viszed terhedet, húzod magad után
madzagra kötve, üres fejjel bután
Álljt magadnak csak te parancsolhatsz
A sodródó csónakból ki csak te ugorhatsz.
Vagy homokba is dughatod fejedet
Bekötheted kendővel álmodó két szemedet
Kötözd le erősen és állj a Taigetoszra
És maradj magadnak érzelmeid fogja.
Bánkódj azon hogy sorsod szerencsétlen,
S vacogj egyedül a zúzmarás télben!
Vagy ülj az istenes öreg hintaszékbe
Szállj le csöndjeid titkos rejtekébe.
Evezz a mélyre, és maradj egészen ott,
Ameddig minden csepp könnyed is kihullott,
Nézz fel az égre, és mondd azt, úgy akarom,
Hogy súlyos keresztem itt most neked adom.
S ekkor lehullik szemedről a fátyol
S egy ezüstös kaput látsz ott messze távol
Elindulsz, s az ajtóban hol csönded szíve dobol
Egyszer csak magaddal szembetalálkozol.
S onnantól nem félsz már, és talpra tudsz állni,
Nem sodor érzelem fújjon szél vagy bármi,
Megynugvó lélekkel csak ujjad kulcsolod:
Legyen meg, Miatyánk, a te akaratod!