Referencia-idézet

"Sokáig még szerelmes voltam. Szerelmes az érintésbe. Szerelmes az ölelésbe. Vártam. Két hónapot adtam az újrakezdésnek. És egy nap azt mondtam elég. Nem várok tovább. Annyira vártam, hogy néha már-már beteg voltam attól a gondolattól, hogy ő kell nekem, mert még az elveimet is kezdtem az övéihez alakítani. És amikor azt vettem észre, hogy már nem vagyok önmagam, csak egy szajkó, egy uborka, ami rátelepszik másokra, akkor azt mondtam, ELÉG VOLT!
Egy hetem volt egyedül. Nem csináltam semmit, és nem történt semmi. Rettenetesen rosszul éreztem magam. Azt hiszem az a hét egy tömény imádság volt, csak nem tudtam róla. Van aki csendmeditációnak nevezi. Teljesen üres volt a fejem, és az egész lelkem. Nem tudtam gondolni semmire, csak ültem egész nap. És nem történt semmi. Még a telefon sem csörgött. Egyik nap lementem a ...tóra, és döntöttem. Egyszerűen csak döntöttem. Úgy döntöttem, hogy elengedem. Megszüntetem magamban az érzést. Kértem hozzá egy adag segítséget. Kaptam. Segítettek abban, hogy tudjak akarni. Hogy tudjam akarni az egyedüllétet, és ne fussak vissza a biztonságba. Addig azért voltam szerelmes, mert szerelmes akartam lenni. És utána azért nem voltam az, mert már nem akartam az lenni.
Nem tudnám vele újrakezdeni. Már nem. Senkivel sem.
Barátként váltunk el. Azóta úgy beszélgetek vele, ahogy talán soha nem beszélgettem vele mielőtt szakítottunk. Tudom, hogy a szeretetnyelve a segítségnyújtás, a szívesség. És hogy ezt tudom, azt is tudom, hogy még mindig szeret, mert tudom, hogyan szeret. Nem az én nyelvemen, de attól még kötődik hozzám. Ahogy én is. Már nem zsongok, de jó rá gondolni. Már nem bazsalygok, csak emlékezek. Most már végre látom is, nem csak nézem. Holnapután élőben is látni fogom, és örülök neki."