Kurvára végesek vagyunk

Van egy határ. Felső korlát. Lehetsz phd-s, doktorandusz, kőműves, sima tanár, zenész vagy akármi. Mindig van egy lépcső aminél tovább már nem léphetsz, mert felértél az épület tetejére. Beszélhetünk mi matematikusok teljes indukcióról, de ilyen nincs. Ez egy kitalált fiktív hülyeség. A tudásunk véges. Biztos, hogy lesz egy pont aminél többet már nem fogsz tudni megtanulni. Mert véges vagy. Ember. Csupáncsak egy szaros ember. Tele hülye korlátokkal, amiket soha nem lehet levetkőzni. Bármennyire akarod, akkor sem. Soha nem lehetsz végletesen jó sem. Se rossz. Sem isten nem vagy sem sátán. Csak ember. Mindennek vége van egyszer. A szerelemnek is múlnia kell, az életnek is. A barátságoknak is, a rossz érzéseknek is. És nem idegesítő ez? Hát de. Kurvára idegesítő az, amikor mindenhonnan azt éreztetik veled, hogy semmiben sem vagy tökéletes, mert mindig van valaki aki jobb nálad. Igen. NEM akarom ezt elfogadni. NEM akarom. Mindenhol csak egy szarjankó vagy, lehet, hogy nem a legnagyobb, de mit ér az? Mit ér, ha mindig csak másodhegedűs lehetsz?
Két dolgot tehetsz: vagy elfogadod magad úgy ahogy vagy, végesen és korlátosan, vagy a büszkeséget félretéve megtanulod azt a szar parciális törtekre bontást.