Jóbarát

A legjobb barátom egy lány. Nagyon régóta ismerem. Nevezzük R.-nek. Amúgy mindenki csak Dodinak szólítja, egy hírhedt Parti Nagy Lajos-hős, egy dobbermann után. Bevallom én is így szoktam hívni, és még sosem gondolkodtam azon, hogy talán lehet, hogy kicsit sértő, ha valakit egy kutya nevén szólítunk. Sosem mutatta annak jelét, hogy rosszalná a nevét, sőt talán néha még büszke is volt rá. Dodi a vérszomjas, akitől mindenki fél, aki lerángat még a villanypóznáról is, aki nescafés sült vért reggelizik... aki kutyahűséges. Amikor egyszer kifaggattam arról, hogy mit tart magában a legértékesebbnek ezt mondta: a kitartását, és a hűségét. Kutyahűség. Utolsó vérét is a gazdájáért. Irigylem miatta nagyon. Mindig is irigyeltem azokat az embereket, akik vasakarattal csináltak végig nagyon nehéz élethelyzeteket, és mindvégig kőkeményen kitartottak az elveik mellett. Én bevallom, sokszor elcsábulok. Régebben sokszor szívem szerint nekiálltam volna egy doboz ciginek, vagy full-részegre ittam volna magam, hogy felszabaduljak. A nyomást a fejemben füllhallgatóval próbáltam meg csökkenteni, de a lelkem nyomása ettől csak nőtt. Azon is gonolkodtam, hogy otthagyom az egyetemet, mert nehéz. Feladom. Feladom az elveimet, az életemet, a kapcsolataimat. Feladom az álmaimat. És mindig akkor jön Dodi, és azt mondja: Nem adhatod fel! Milyen piarista vagy? Milyen ember vagy? Nincs jogod a feladáshoz. Harcolj tovább! És én pedig harcolok tovább, mert mindenben hallgatok Dodira.