Die Kraft und die Macht der Musik

Tegnap délután életemben először voltam a bécsi operaházban. A bécsi operaházban... Olyan furcsa ezt leírni, olyan természetesnek hat, pedig emlékszem hét évvel ezelőtti önmagamra, amikor még a piar énekkarral róttuk Bécs utcáit, és épp egy pillantást vetettem az Operára. Ahham, ez az. Szép... De most belülről, ott voltam. Állóhely ide, hátfájás oda, azért nevetséges, hogy 4 Euróért néztem meg a Traviátát. Egy McDonald's-ben többet költenek a legtöbben.
Érdekes, most már másodszor vettem észre magamon a zene igen mély rám gyakorolt hatását. Régen utáltam a nyitányokat, úgy éreztem semmi értelmük nincs. Térjünk már a lényegre. De most... Amint elkezdődött a zene, megszűnt a világ. Ledőltek az Opera falai, és szabad voltam, oly szabad, amilyen sehol máshol nem tudok lenni, csak a zenében. Egy nálam okosabb ember így fejezte ezt ki:
"A zene kifejezi mindazt, ami szavakkal elmondhatatlan, mégsem maradhat kimondatlanul." Victor Hugo volt az illető. Azt hiszem igaza van. Persze nem az egész opera alatt marad a figyelem lankadatlan. De az előadás vége felé, Violetta halálos ágyánál... Ott valahogy átgondoltam az egész életemet. Hogy mi mindent kaptam. Hogy MINDENT megkaptam, szeretem a szüleimet, szeretem a testvéremet, szeretem a kedvesemet, szeretem a barátaimat... És hogy annyi mindent kell még tennem. Úgy hiszem, a mai embernek a nyugtatók helyett a zenét kellene felírni orvosságként. Hisz amint kijöttem, még a Ringen végig is a Traviata bordalát dúdolgattam, úgy megvan a fülemben, szinte kitörölhetetlen. Mi a zene? Miért adta Isten... Arra gondolok, hogy enélkül a vigasz nélkül nem biztos hogy kibírtam volna. Olyan mély rétegeket mozgat meg, mint semmi más... Az opera alatt is sírni tudtam volna, mint egy kisgyerek, de a többiekre való tekintettel csak a szemembe hagytam a könnyet szökni.
Már a Varázsfuvola alkalmával is megfogalmazódott bennem, de most egyre erősebben bennem van, hogy úgy érzem, vannak dallamok, amiket nem tudom hogyan, de Isten egyenesen, készen a Földre küldte. Hogy lehet, hogy értem, és nem tudom szavakkal elmondani... Hogy lehet hogy kevés a szó, amikor a zene mindent betölt és mindennek értelmet ad... Fennkölt vagyok? Lehet... De talán most már érted, kedves Olvasó, miért mondom, hogy én nem vizuális, hanem audionális természetű vagyok, s talán azt is, miért fontosak számomra a kimondott szavak. Amit hallok, talán az rezegteti meg legjobban a szívemet. Oly rezonanciával, melyre ezer kép sem volna képes....