Az ember néha egyedül marad.
Néha eltűnik mellőle mindenki. És nem azért, mert nem szeretik, csak eltűnnek. A kedves, az anya, az apa, a testvér, a barátok, a munka, az Isten, a kutya, a napsütés, a tennivaló. És az ember ott marad egy szobába zárva önnönmagával. Haragszanak egymásra. Az ember és az én. Háttal ülnek, ki sosem békülnek. Pedig egymás nyakába borulva ketten nézhetnének a jövőbe múltba. Na és a jelen, a veszedelem. Ember, te felszínes, te társadalom kutyája. Ki csaholva ugatsz az emberek után, futsz, lihegsz, szeretetmorzsákért könyörögsz. Énem te változtathatatlan, te makacs kő. Énem te aljas állat.
Egymás szemébe nézve, végtelen tükrök alagútjába vesznek. S az ember és az én a két tűnődő tünemény, egymásba zárva zárattak, és soha szét nem válhatnak. S csak a csendben, mikor senki se látja, vesznek össze, egymást megtépázva, s ha az én kiszabadul, az ember elszomorul.
Feliratkozás:
Megjegyzések küldése (Atom)
-
Értsétek meg végre már törékeny az igazság mint az üvegpohár ember ember felett ember dolgok felett igaz szívvel ítéletet nem tehet emberség...
-
A világ olyan gyorsan fejlődik, hogy az emberi kultúra nem képes a lépést tartani. Az elmúlt húsz-harminc évben nagyobb és gyorsabb fejlődés...
-
KÁKA TÖVÉN... Körös-körül rút ingovány. Itt sohasem úszik sovány csolnak, mit habok locsolnak. Evezhetnél bármily daccal, nem b...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése